Sportfoglalkozás

Azt hiszem, máshogy tekintünk a golf sportértékére, ha megnézzük ezt a videót: ez az óriási alligátor meglehetősen nyugodtan sétál a szépen nyírt gyepen, de azt hiszem, igen sokan kezdenének a golfozók közül vad nyargalásba, ha váratlanul feléjük fordulna egy ekkora ragadozó. Hamar átmenne duatlonba a golf...

A krokodilok felbukkanása a golfpályákon egyébként nem szokatlan a világ bizonyos részein. Úgy látszik, tetszik nekik a kulturált környezet, az elegancia, a kifinomultság. Ráadásul a legtöbb golfpályán van tó is, amiben nyugodtan elvannak. Pont ez rejti a legnagyobb veszélyt, mert a béna játékosok labdáit kihalászó búvárok (igen, van, akinek ez a foglalkozása) közül páran életveszélybe kerültek már, amikor odalenn egy vicsorító fogsorral találják magukat szembe. Olyankor vélhetően gyorsúszásra váltanak az emberek- ha van rá idejük.

De én még futóversenybe se szívesen szállnék be ezekkel a jószágokkal.

Kereken fél évszázada, 1966. június 8-án jelentették be a két rivális amerikaifoci-liga, az NFL és az AFL egyesülését.

Ma az NFL évente megrendezett nagydöntői, a Super Bowl-ok számítanak az egész amerikai tévés piac legnézettebb eseményeinek. Az óriási sportpiac legnépszerűbb terméke lett az amerikaifoci, dollármilliárdos értékű csapatokkal, de nem volt ez mindig így.

Sőt, a kezdeti időszak csapatai közül több is csődbe ment, elköltözött, átalakult. Az NFL messze nem volt annyira jó üzlet, mint manapság, de a már rég piaci alapúnak számító amerikai sportban azért időnként felbukkantak rivális ligák, akik szerettek volna kihasítani maguknak egy szeletet a tortából. Az 1946-49 között működő AAFC-t gyakorlatilag bekebelezte az NFL, de csak három csapatot (Browns, 49ers, Colts) engedtek a ligába, a többi feloszlott.

A tévés közvetítéseknek köszönhetően egyre kedveltebbé váló amerikaifoci az ötvenes években jutott el oda, hogy milliók nézték a legfontosabb meccseket. 1958-ban a Baltimore Colts és a New York Giants által vívott döntőt 45 millió ember követte az NBC-n, és mind több gazdag üzletember bukkant fel, aki szeretett volna franchise-hoz jutni, NFL-csapatot alapítani. 

Ám a liga ebben nem volt partner, így az egyik dühös milliomos, Lamar Hunt vezetésével, nyolc csapattal megalakult az American Football League, az AFL. Az NFL viszont alájuk vágott, gyorsan két csapat alapításához járultak hozzá olyan városokban, ahol az AFL is csapatot tervezett. Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy konkurensek nélküli piacon gyorsabban lehetett volna sikert elérni.

A két liga között kitört a rivalizálás. Mivel pénz volt bőven, az AFL-ben is mindent megtettek azért, hogy megvessék a lábukat a sportpiacon. Természetesen hátrányból indultak, a nulláról építették fel a csapatokat, de nem sajnálták a befektetést azért, hogy magukhoz csábítsák a jövő sztárjait. Az egyetemről kikerülő játékosokat mind a két ligából megkörnyékezték, akik válogathattak az ajánlatok közül. Az NFL-ben azt hitték, hogy a legjobbak úgysem az alacsonyabb színvonalúnak tartott AFL-be mennek- ám volt az a pénz... Így kötött ki 1965-ben Joe Namath a New York Jetsben. Noha volt egy kimondatlan egyezmény arról, hogy egymástól nem szerződtetnek játékost, 1966-ben Pete Gogolak a Buffalo Billst hagyta ott a New York Giants kedvéért. (Érdekesség, hogy Namath és Gogolak is magyar származású...)

A csapatok tulajdonosai nem voltak a saját maguk ellenségei. Tudták, hogy egy esztelen licitálásba belemenni nem szerencsés ötlet- mivel az AFL nagyon jól menedzselte magát, és talán a környezet is kedvezett nekik jó tévés szerződések révén, a két liga döntött az egyesülésről. És ezúttal mind a két fél összes csapata megmaradt, nem beolvasztásról volt szó: az NFL név alatt jött létre később az NFC és az AFC főcsoport, a két egykori rivális liga utódaként.

Persze egy darabig még úgy tartották, a rivalizálás formális, az NFL-es csapatok jobbak és azok is maradnak. A két liga legjobbja közötti nagydöntők közül az első kettőt simán nyerte is a Green Bay Packers- ám a Super Bowl III győztese az AFL-t képviselő New York Jets lett Joe Namath irányításával, ami óriási szenzációnak számított. Ma pedig már fel sem merülhet a kérdés, hogy egyenlő-e a két főcsoport. 

Kialakult az a struktúra, ami igazi pénzszivattyúvá vált az elmúlt 50 évben. A jól menedzselt NFL úgy lett gigászi sportvállalkozás, hogy közben a szurkolók is megkapják, amit szeretnének: izgalmat, nagy meccseket, változatosságot évről évre. Ez az, amikor találkozik minden fél érdeke. És az NFL ma már olyan nagy, hogy rivális ligák alapításának sok értelme nincs- aki próbálkozott vele, ment a levesbe. 

Teljesen véletlenül futottam bele a legendás cseh tornásznő, Vera Caslavska történetébe, és azt gondolom, tanulságos vele is megismerkedni.

A napokban Muhammad Ali haláláról emlékeztünk meg sokan, és a többség említést tett arról, hogy a legendás bokszoló a sport melletti tevékenységével is kitűnt. 1960-ban a római olimpián Ali (még Cassius Clay néven) aranyérmet szerzett, és ekkor szerepelt először olimpián a hozzá hasonlóan 1942-ben született Caslavska, aki csapatban ezüstérmes lett.

Életük, karrierjük természetesen egészen máshogy alakult. A profi nehézsúlyú bajnok a tengerentúlon lett híresség, míg a tokiói olimpián 1964-ben három számban is aranyat szerző cseh versenyző odahaza lett nagyon népszerű. Nyilván ahogy az szokásos, nem csak érmei okán vált ismertté, a mosolygós, csinos sportolónak számos rajongója volt. Ekkortájt még nem gyereklányok versenyeztek a tornában, és nem számított akkora hátránynak sem, hogy Caslavska 160 centi magas volt. Szóval az egész ország lelkesedett a vonzó és eredményes tornásznőért.

Ő pedig szépen gyűjtötte is az érmeket, Eb-ken, világbajnokságokon állt számos alkalommal dobogóra. Aztán jött 1968, a prágai tavasz, és Caslavska nyíltan és egyértelműen a rendszert megreformálók mellé állt. Fellángolnak időnként viták arról, a sportolók részéről mennyire szerencsés a politikai szerepvállalás, ám akadnak, akik vészterhes időkben sem bújnak az érmek mögé, akár kockázatot vállalva is megszólalnak. 

Mint tudjuk, a szovjetek augusztusban a Varsói Szerződés csapataival bevonultak Csehszlovákiába, eltiporták a demokratizálódási folyamatot. Sokan elhagyták az országot, másokat börtönbe vetettek. A roppant népszerű, olimpiára készülő Caslavskát nem ítélték el, de nem is segítették. Gyakorlatilag száműzetésbe vonult egy erdő mélyére, krumpliszsákokkal edzett, gerenda helyett kidöntött fákon gyakorolt, és attól félt, nem engedik el Mexikóba.

Végül kiutazhatott, és bizonyította, mekkora sportember, négy aranyat szerzett. Talán több is járt volna neki, de a szovjet sportdiplomácia közbelépett, az egyik szeren riválisát hozták ki győztesnek. Caslavska némán, lehajtott fejjel tüntetett az érmek átadásakor, amikor a szovjet himnusz felhangzott, hiszen ez őt arra emlékeztette, odahaza megszállók vették át a hatalmat.

Hazaérkezés után pedig nem jól megérdemelt jutalom várta, hanem az erőre kapott keményvonalas kommunisták elérkezettnek látták az időt arra, hogy visszavágjanak. Gyakorlatilag visszavonultatták, ami után férjhez ment, ám nem engedték külföldre utazni, és azt is elintézték, hogy ne vállalhasson szerepet a tornasportban. (Egy hétszeres olimpiai bajnokkal is gond nélkül megtehették ezt akkoriban...) Másfél évtizeden át tartották parkolópályán, csak a nyolcvanas évek enyhülése során javult a helyzete, végül a rendszerváltás után kapta meg az őt megillető elismerést. 

Persze ez nem adhatta vissza már az elveszett éveket. A nyilvánosságtól visszavonultan élő Vera Caslavska élete nem csak a sportolók számára mutathat példát, hanem azoknak is, akik egy nehéz helyzetben döntéssel szembesülnek: nem mindig könnyű bátornak lenni, embernek maradni. Csak remélni tudom, hogy a kései elismerés kárpótolta valamennyire őt az elszenvedett meghurcoltatásokért.

Muhammad Ali halála után sorban jelentek meg az egykori nehézsúlyú bajnokot méltató cikkek, és persze kissé amerikaias módon dobálóztak a minden idők legjobbja minősítéssel. Igazságos ez?

Azt gondolom, érdemes meghagyni az ilyen dolgokat a mindig mindent felnagyító tengerentúli sajtónak. Még a nehézsúlyban sem egyszerű megmondani, ki volt a legnagyobb bokszoló, hiszen azért a legendás Joe Louis mellett is szól egy-két érv- például az, hogy 12 éven át védte meg címét. Vagy ha a teljes profi történelmet nézzük, elég sokan akadnak, akik szerint Sugar Ray Robinson volt a legjobb súlycsoportoktól függetlenül. És az amatőrök közt pedig voltak olyan remek sportolók, mint Papp László vagy Teofilo Stevenson...

Szóval a boksz történelme (ami a sportágak közül igen hosszúra nyúlik vissza) bővelkedik nagyformátumú, keményöklű sztárokban. Hogy miért pont Ali az, aki egyből beugrik? Nos, le kell szögezni, hogy tényleg elképszetően jó bokszoló volt, amatőrként olimpiai bajnok, profiként sokszoros nehézsúlyú címvédő, ráadásul úgy, hogy három évre eltiltották karrierje legjobb időszakában, mert nem ment Vietnamba harcolni. Szóval tényleg ott van a neve a sportág legnagyobb alakjai közt, és ha lenne értelme ennek a címnek, a minden idők legjobbja minősítésre is esélyes lehetne.

Ám meg kell jegyezni, nagy sikerei egybeestek azzal az időszakkal, amikor a sport egyre inkább globális üzletté vált, és a televízió révén a világ minden részén milliók követhették azt. Joe Louis-t a negyvenes években még csak Amerikában ismerhették a tömegek, Aliért viszont már mindenhol rajongtak. Amikor kissrácként apám a nagy bokszolókról mesélt, Alira mindig kitért, hiszen őt már láthattuk, nézhettük archív felvételeken, ő már a számára is ikon volt.

Aztán a kilencvenes években jött Tyson, akinek kisiklott a karrierje, majd a profiboksz egész világa furcsa lett. Szaporodtak a világszervezetek, azt se lehetett tudni, épp három, négy vagy öt bajnok van egy súlycsoportban, a gondos ellenfélválasztással éveken át csúcson tartottak középszerű bokszolókat, tehát esély sem volt arra, hogy kiemelkedjen egy igazi legenda. Nem kérnék egy pofont egyik Klicskótól sem, de azt hiszem, sose fogjuk őket Alival (vagy Robinsonnal, Marcianóval, Loius-szal) egy szinten emlegetni. 

Ali legendájához bezzeg hozzátartozik a világhírnév mellett az is, hogy ő bizony ringbe szállt a korszak legjobbjai ellen - Liston, Frazier, Foreman, Patterson, Norton, Holmes, micsoda névsor! Az ő klasszikus meccseit ma is érdemes elővenni, megnézni, mert sok más sportággal szemben az ökölvívásban (pont ez a szép benne!) messze nem jellemző az, hogy durván meghaladja a régiek teljesítményét a maiaké. Sőt, ha választanom kéne, inkább nézem újra a Thilla in Manilát, mint a legutóbbi világbajnoki címmeccset.

Szóval az is támogatná a minden idők legjobbja címért folytatott versengésben Alit, hogy bátran emlegethető együtt a maiakkal. De ettől még ez egy elméleti cím. Ráadásul Ali nem csak a ringben, hanem azon kívül is karakteres ember volt. A meccsek felvezetésekor állandóan kereste a feltűnési lehetőséget, nagyképű nyilatkozataira sokan emlékeznek. Másrészt magánéletében polgárjogi aktivistaként, jó ügyek támogatójaként is ismert volt, mint ahogy méltósággal viselte a Parkinson-kórt is.

Szóval több volt, mint egy bokszoló a sok közül, és annak sincs értelme, hogy boncolgassuk, hol a helye egy elméleti rangsorban- igazi legenda volt, s aki eléri ezt, annak a teljesítményét már nem egy maroknyi firkásznak, bloggernek, okoskodónak kell megítélnie.

Túl sok kommentár nem kell az alábbi, talán másokat is inspiráló képsorozathoz. Átlagemberek láthatóak a fotókon, fiatalabbak és idősebbek, nők és férfiak, akik 1-2 évnyi odafigyeléssel, munkával (nem véletlen, hogy sokuk nem csak soványabb, de kidolgozottabb is lett, ez edzés nélkül nem megy) ledobtak 30-50-70 kilókat.

Szóval ilyenkor magamban is felmerül: ugyan mi a kifogásom, amikor elhagyom magam? Én is sikeresen adtam le kilókat, de tehetek még bőven azért, hogy jobb formában legyek- és örülhetek, amiért hozzájuk képest messze korábban kaptam észbe. Viszont nem szeretnék újra nagyobb darab lenni, szóval hümmögtem egy kicsit a fotókon, aztán végiggondoltam az elkövetkezendő néhány nap edzésprogramját...