Sportfoglalkozás

Beszéljünk egy kicsit Cristiano Ronaldóról! Mostanában mindenki kaján örömmel osztja meg azt a gifet, amin a harmadik magyar gól után tombol. 

Azért jegyezzük meg, már ez a jelenet is jelzi, hogy minden rossz tulajdonságával együtt a portugál sztár borzasztóan akarja a győzelmet. És tesz is érte becsülettel: a mieink ellen egy gólpassza és két gólja volt. Méghozzá nem is akármilyen gólok.

Cristiano Ronaldo zseniális futballista. Sorolhatnánk az eredményeit, de minek- tudja ezt valahol mindenki. Jobbal, ballal, fejjel is veszélyes a kapura, robbanékony, remek rugói vannak és így tovább. És persze mindig győzni akar. 

Egy ilyen sztárnak minden pillanatát felveszik a kamerák, azokat is, amikor éppen hisztizik vagy őrjöng. Ez a hírnévvel jár. De minden meccsen felvehetnek pár olyan jelenetet is, amitől sokaknak leesik az álla.

Természetesen megértem azt, hogy most sokan kuncognak rajta, a nagy Ronaldóéknak sem sikerült legyőzni a magyar válogatottat. De nyugodtan ismerjük el a portugál zsenijét- attól csak még büszkébbek lehetünk a mieinkre, ha leszögezzük, az ellenfél nem csak nagy nevekből, hanem valóban kiváló futballistákból áll. Senki nem adott esélyt Dzsudzsákéknak az EB előtt a portugálok ellen, és az, hogy közvetlenül a meccs előtt jóval bizakodóbb volt a hangulat, az első két meccs sikereinek köszönhető. Ha május végén körbekérdezünk a szurkolók között, erre az utolsó csoportmeccsre szerintem szinte mindenki borítékolta volna a vereséget- akár nagy különbségűt is. Most meg ott tartunk, hogy Ronaldóék a magyar válogatott hátát nézték a csoportban.

És ez azt jelenti, hogy a magyarok a maguk szintjén, csapatként tettek le olyat az asztalra, mint Ronaldo egyéni megmozdulásaival. Lehetne bőven találni a magyar focimúltból olyan pillanatokat amiket a hiszti mellé tehetnénk, de most legyünk inkább büszkék arra, hogy a zseniális megmozdulásai láttán mondjuk elégedetten, "azért Gera gólja sem volt piskóta!..." Mert zsenik ide vagy oda, a mieink háromszor is a kiesés küszöbére juttatták a portugálokat. És egy-két év múlva úgyis erre fogunk emlékezni, nem az ellenfél dühkitöréseire.

Ernestine Shepherd szerint csak egy titok van: soha nem szabad feladni.

A 80 éves nagymama azzal büszkélkedhet, hogy ő volt a legidősebb versenyen részt vevő testépítő. Érdekesség, hogy 56 évesen ment el először gyúrni, tehát nem arról van szó, hogy egy keményen végigsportolt élet után tartja továbbra is a formáját.

Mert hogy korához képest formában van, ehhez kétség sem fér. Természetesen tesz is érte, fegyelmezetten, elszántan edz, odafigyel az étrendre is. Minden hajnalban felkel, mert nem csak a súlyzókkal dolgozik, hetente több mint 100 kilométert kocog. 

Ezzel együtt is azt vallja, a legfontosabb dolgok fejben dőlnek el. Aki nem adja fel, az juthat egyről a kettőre. Amikor látjuk Ernestine-t, aki 1936-ban(!) született, és még mindig ilyen lelkesedéssel gyúr, akkor elszégyellhetjük magunkat ha kifogásokat találunk arra, miért vagyunk tunyák.

​

Két EB-meccs, mind a kettőnek a végén sikerült számunkra kedvező eredményt kicsikarni- mivel nem ehhez szoktunk hozzá, dupla a szurkolói öröm.

A körúton ünneplő, éneklő szurkolók (ne feledjünk, attól lettek ilyen boldogok, hogy a végén egy öngóllal döntetlent harcoltunk ki Izland ellen!) boldogsága mellett az értetlenség hangjai voltak jellemzőek, akik vitatták az északiaknak befújt tizenegyest. Tény, bőven látunk olyat, hogy ilyen esetek után semmit nem ítél a bíró, ám ezen kár rágódni. 

Egyrészt gondoljunk arra, milyen eredménye lenne annak, ha a játékosok is arra koncentráltak volna a meccs alatt, hogy ilyen góllal kerültek hátrányba. Maximum görcsösebbé váltak volna. Másrészt alaptétel, hogy minden csapatot sújt időnként balszerencse, néha meg kárpótolja a mázli. Vajon így alakult volna a torna a mieink számára, ha az első meccs első percében Alaba lövése a kapufáról nem kifele pattan? 

A jó csapat attól jó csapat, hogy az ajándékba kapott lehetőségekkel képes élni, a hibákon pedig felül tud emelkedni. Azzal csak a saját érdemeinket kisebbítjük, ha nem ismerjük el, az ellenfél is jó volt. A masszív izlandiak többször okoztak a zavart a kapunk előtt, sokáig nagyon hatékonyan védekeztek, és azt a bizonyos tizenegyest is be kellett rúgni. (Cristiano Ronaldo mesélhetne róla, hogy nem mindig olyan egyszerű mutatvány az...)

A mieink pedig végigzakatolták a meccset, mintha tudták, érezték volna, ezen a napon sem veszíthetnek. És a szurkolókban is ilyen érzés bújkálhatott, pedig annyi éven át (és annyi sportban!) megéltük azt, amikor utolsó pillanatban ment el a hajó. Most nem- és az öngól sem a klasszikus balfácánkodásból adódott, a magyarok kényszerítették bele a hibába az ellenfelet. Már a selejtezők alatt is többször alakult úgy, hogy a végén mutatták meg a mieink, lassan a magyar hajrágólokhoz fogunk hozzászokni.

Négy pont, két forduló után csoportelsőség- erre az elvakult drukkerek sem számítottak. És van ebben egy csodálatos dolog: teljesen mindegy, mi jön ezután, ezt nem teheti semmissé. Nekem is eszembe jutott a portugálok kilátástalan támadásait, sok kihagyott helyzetét látva, hogy Ronaldónak már csak egy meccse van, ha bizonyítani akar, a magyarok elleni. És azért ahhoz túl jó játékos, hogy hosszú időn át ne jöjjön ki neki a lépés. Megtörténhet, hogy ott kikap a válogatott.

De most úgy vagyok vele: miért történne meg? Ebben a csoportban aligha a magyarokat várták a legerősebbnek, és ehhez képest az osztrákok csak szenvednek, egy gólt sem sikerült szerezniük, az izlandiak játéka igazi bunkerfoci, ami leginkább döntetlenekre jó, a portugálok meg csak erőlködnek eredmény nélkül.

A mieink játéka, ha nem is hibátlan, egyrészt eredményes, másrészt pedig küzdős, hajtós, támadó- az a fajta, ami előtt akkor is kalapot emelnek, ha épp nem hozza meg a sikert. De jelen pillanatban bárki ellen benne van a csapatban egy győzelem, egy döntetlen. Nem rettegve kell várni az utolsó fordulót (az is lehet, mire mi játszunk, már kiderült hogy megvan-e a továbbjutás), hanem izgatottan, mert folytatódhat egy szép álom.

És akármilyen lesz a végén az ébredés, sok szép pillanatra, sok felszabadult örömre tudunk emlékezni még évek múltán is. A fiúk szemmel láthatóan mindent megtesznek azért, hogy egy egész ország emlegesse még sokáig ezt a tornát- és hogy végre örökre elfelejtsük az ezerszer emlegetett átkot.

Váratlan, óriási örömet okozó győzelemmel kezdett a magyar válogatott az EB-n, amiben talán csak titkon reménykedtünk. A meccset kielemzik a szakértők- de mit üzen a diadal utáni spontán utcabál?

Nem állítom, hogy nem ekézem a magyar focit. (Meggyőződésem, hogy igen gyakran joggal.) És persze néha próbáltam meglátni a jót is. Önfényező tollforgatók ilyenkor előrángatnak néhány "én megmondtam" idézetet saját maguktól, és esetleg utólag átírnak néhány tévedést, ha módjukban áll. Én most egyiket sem teszem, volt példa erre is, arra is, utóbbira nyilván több. 

Csak egy dolgot idéznék fel: valamikor régebben fejtettem ki, hogy teljesen mindegy, minek mennyi a sportértéke, a foci egyszerűen más súlycsoport. És kész. Ez nem csak sport, ez ÜGY. Akkor is, ha prüszkölünk a drágán épült, üresen tátongó stadionok miatt.

A magyar válogatott komoly tettet végrehajtva kiverekedte a részvételt az Európa-bajnokságon. Most pedig az első csoportmeccsen legyőzte az erősebbnek gondolt osztrákokat (akiket azért még nem említenek a németekkel, olaszokkal egy lapon). És népünnepély lesz a végeredménye.

Senkit nem akarok megbántani, ezért nem akarok konkrét sportágat mondani, de ugyan melyikben elért olimpiai érem után van akkora őrjöngés, mint most, amikor az EB csoportkörében, ahol 24 csapat van, a magyar focisták kiizzadtak egy sikert? Mennyi érmet kell összelapátolni legnagyobb bajnokainknak, hogy elérjék azt a népszerűséget, mint a válogatottban másfél év(!!!) után gólt szerző Szalai Ádám? 

Igen, igazságtalan, de nem baj ez. Nyilván Amerikában is hallanak páran a zajló Copa Americáról meg az európai fociválogatottak tornájáról, de sokkal inkább érdekelheti őket, hogy Curry vagy LeBron James vezeti sikerre csapatát az NBA-ben. Talán még az is jobban lázba hozza a sportrajongók táborát, hogy ki lesz az idei Super Bowl-t megnyerő Denver Broncos kezdő irányítója, pedig az NFL-ben holtszezon van. Fáj valakinek az egyenlőtlenség? Biztosan, de ettől még ez az élet része. Sportban is, másban is.

Nekünk a foci a Riviéra. Más a lépték, szélsőségesebbek a hangulatok- nagyobbakat örülünk, nagyobbakat csalódunk. Az persze jó lenne, ha mindennel együtt megmaradna alapvetően sportnak, örömforrásnak a foci, és egy-egy siker nem írna felül minden józan elemzést. Most persze boldogság van, teljes joggal, és egyáltalán nem biztos, hogy nem okoz még a magyar csapat további meglepetéseket. A névjegyét mindenesetre letette a válogatott. Jó lenne, ha a következő ilyen alkalomra nem kellene bő négy évtizedet várni...

Lám, ez a kis siker is nemzetet összekovácsoló pillanattá vált, eufóriában van az ország túlnyomó része. Jó lenne okosan szeretni a focit, hogy jelentőségével együtt se váljon szent tehénné, ne tapadjanak rá oda nem való dolgok, és mindenkinek őszinte örömet okozzon egy ilyen este. Az sem lenne ám akármekkora eredmény! Most még lehet (sőt, kell!) önfeledtnek lenni, ráérünk észnél lenni egy hónap múlva. Akkor viszont nem fog ártani, bárhogy is alakulnak a dolgok a következő meccseken...

Az olasz futballválogatott híres a fegyelmezett, roppant hatékony védekezésről. Egy rövid, ám felettébb érdekes videó kitűnően illusztrálja ezt.

Feltűnő, ahogy együtt mozog az egész csapat, és lezárják a területeket. Természetesen nincs feltörhetetlen védelem, és egyedi megmozdulásokkal mindenkit meg lehet zavarni, de nyilvánvaló, ha a meccs jelentős részében ennyire fegyelmezett egy csapat, az ellenfélnek roppant nehéz dolga van.

Pedig a belgák nem játszottak rosszul, ám felőrli a játékosokat az, hogy állandóan a réseket kell keresni. Kiscsapatokról szokták mondani, hogy csak a bunkervédelemre hagyatkoznak, ám lám, nem idegen ez a stratégia a nagyoktól sem. Sőt, valószínűleg a többi eredményes válogatottról is lehetne hasonló videót találni, de azért az olaszok ennek az igazi mesterei már évtizedek óta.