Két EB-meccs, mind a kettőnek a végén sikerült számunkra kedvező eredményt kicsikarni- mivel nem ehhez szoktunk hozzá, dupla a szurkolói öröm.

A körúton ünneplő, éneklő szurkolók (ne feledjünk, attól lettek ilyen boldogok, hogy a végén egy öngóllal döntetlent harcoltunk ki Izland ellen!) boldogsága mellett az értetlenség hangjai voltak jellemzőek, akik vitatták az északiaknak befújt tizenegyest. Tény, bőven látunk olyat, hogy ilyen esetek után semmit nem ítél a bíró, ám ezen kár rágódni. 

Egyrészt gondoljunk arra, milyen eredménye lenne annak, ha a játékosok is arra koncentráltak volna a meccs alatt, hogy ilyen góllal kerültek hátrányba. Maximum görcsösebbé váltak volna. Másrészt alaptétel, hogy minden csapatot sújt időnként balszerencse, néha meg kárpótolja a mázli. Vajon így alakult volna a torna a mieink számára, ha az első meccs első percében Alaba lövése a kapufáról nem kifele pattan? 

A jó csapat attól jó csapat, hogy az ajándékba kapott lehetőségekkel képes élni, a hibákon pedig felül tud emelkedni. Azzal csak a saját érdemeinket kisebbítjük, ha nem ismerjük el, az ellenfél is jó volt. A masszív izlandiak többször okoztak a zavart a kapunk előtt, sokáig nagyon hatékonyan védekeztek, és azt a bizonyos tizenegyest is be kellett rúgni. (Cristiano Ronaldo mesélhetne róla, hogy nem mindig olyan egyszerű mutatvány az...)

A mieink pedig végigzakatolták a meccset, mintha tudták, érezték volna, ezen a napon sem veszíthetnek. És a szurkolókban is ilyen érzés bújkálhatott, pedig annyi éven át (és annyi sportban!) megéltük azt, amikor utolsó pillanatban ment el a hajó. Most nem- és az öngól sem a klasszikus balfácánkodásból adódott, a magyarok kényszerítették bele a hibába az ellenfelet. Már a selejtezők alatt is többször alakult úgy, hogy a végén mutatták meg a mieink, lassan a magyar hajrágólokhoz fogunk hozzászokni.

Négy pont, két forduló után csoportelsőség- erre az elvakult drukkerek sem számítottak. És van ebben egy csodálatos dolog: teljesen mindegy, mi jön ezután, ezt nem teheti semmissé. Nekem is eszembe jutott a portugálok kilátástalan támadásait, sok kihagyott helyzetét látva, hogy Ronaldónak már csak egy meccse van, ha bizonyítani akar, a magyarok elleni. És azért ahhoz túl jó játékos, hogy hosszú időn át ne jöjjön ki neki a lépés. Megtörténhet, hogy ott kikap a válogatott.

De most úgy vagyok vele: miért történne meg? Ebben a csoportban aligha a magyarokat várták a legerősebbnek, és ehhez képest az osztrákok csak szenvednek, egy gólt sem sikerült szerezniük, az izlandiak játéka igazi bunkerfoci, ami leginkább döntetlenekre jó, a portugálok meg csak erőlködnek eredmény nélkül.

A mieink játéka, ha nem is hibátlan, egyrészt eredményes, másrészt pedig küzdős, hajtós, támadó- az a fajta, ami előtt akkor is kalapot emelnek, ha épp nem hozza meg a sikert. De jelen pillanatban bárki ellen benne van a csapatban egy győzelem, egy döntetlen. Nem rettegve kell várni az utolsó fordulót (az is lehet, mire mi játszunk, már kiderült hogy megvan-e a továbbjutás), hanem izgatottan, mert folytatódhat egy szép álom.

És akármilyen lesz a végén az ébredés, sok szép pillanatra, sok felszabadult örömre tudunk emlékezni még évek múltán is. A fiúk szemmel láthatóan mindent megtesznek azért, hogy egy egész ország emlegesse még sokáig ezt a tornát- és hogy végre örökre elfelejtsük az ezerszer emlegetett átkot.