Eltűntek a sport világából a jó értelemben vett amatőrök, és ennek nem feltétlenül örül az ember.

Most került a mozikba az 1988-as téli olimpián csetlő-botló angol síugró, Michael Edwards sztoriját feldolgozó film. A Calgary játékokat már én is néztem, a síugrásra is emlékszem, és arra is, ahogy a riporterek jót viccelődtek az Eddie a sas néven emlegetett igazi amatőr sportemberrel. De a tréfákkal együtt mégis elismerte valahol az ember azt a teljesítményt, hogy a rövidlátó kőműves a saját erejéből eljutott egy olimpiára, és versenyzett.

Aztán a nemzetközi szövetség lépett, és hamarosan jöttek az olimpiai kvalifikációs versenyek. A sport igazán globálissá vált, és kvóták nélkül kezelhetetlen gigarendezvénnyé váltak volna az olimpiák. Messze van már az az idő, amikor egy teljesen amatőr, lelkesedés által hajtott fiatal, mint mondjuk Hajós Alfréd, elutazik a nagy versenyre és kiharcolja a győzelmet! Először csak a nyugati országokban vált iparszerűvé a sport, aztán a szocialista blokkban vált kiemeltté a versenysport (akár állami doppingprogamokkal megtámogatva), majd egyre-másra bukkantak fel afrikai sportcsillagok. Manapság pedig már azt is láthatjuk, amint gazdag arab országok bajnokokat igazolnak le.

Szó nincs már lelkes amatőrökről. Szeretem, tisztelem, becsülöm a magyar sportolókat, de mind tudjuk, nekik már az élsport a főállásuk, máshogy nem nagyon lehet a csúcson maradni. És ez mindenhol így van az egész világon.

Jó volt szimpatizálni Eddie-vel, a jamaikai bobcsapattal, és sok más olyan amatőr fiatallal, akiknek tényleg a részvétel volt a fontos, nem a győzelem. De ma már a kijutás is olyan öldöklő küzdelemben dől el, hogy szó nem lehet kedvtelésről. Hiszen a felkészüléshez is pénz kell, a kvalifikációs tornákon részt venni sem két fillér. Kétségtelen, hogy cserébe az olimpiákon tényleg a legjobbak lehetnek ott, az előfutamokban is nagy versenyeket látunk.

Csak egy kicsit elveszett az az érzés, hogy a sport mégiscsak örömforrás, amit élvezni is lehet. Amikor a zenészként ismert Vanessa Mae síelőként kijutott az olimpiára, nem az volt a reakció, hogy derék dolog tőle, amiért alapvetően amatőrként megállta a helyét, hanem elkezdték firtatni, nem hamisították-e meg az eredményeit, jogosan nevezték-e egyáltalán. Felteszem a kérdést: számított? Bárki esélyeit rontotta, hogy ott volt Szocsiban? 

Az emberek igenis kíváncsiak arra is, amikor egy átlagember múlja felül önmagát. Imádják az egész világon például azokat a táncos showműsorokat, amikor az élet más területein híressé vált emberek próbálnak profi táncosok oldalán komoly koreográfiákat megtanulni. Néha mosolygunk rajtuk, néha megtapsoljuk őket, amikor bizonyítják, egy kis gyakorlással, némi erőfeszítéssel milyen szép eredményeket lehet elérni.

Egy olimpiai bajnok atléta lassan már nem nagyon tud példaképpé válni, olyan emberfeletti teljesítményre képes például egy Usain Bolt. De amikor egy amatőr bizonyítja, igenis képes odakerülni a legjobbak közé, és az utolsó hely is tiszteletre méltó, ha megharcoltak érte, lehet inspiráló. Ám ez az élmény a most felnövő generációk számára már ismeretlen- ők már nem látnak Eddie-hez hasonló embereket az olimpiákon. Furcsa, de igaz, hogy néha egy szimpatikus vesztes hiányozhat annyira, mint egy bajnok...