Teljesen véletlenül futottam bele a legendás cseh tornásznő, Vera Caslavska történetébe, és azt gondolom, tanulságos vele is megismerkedni.

A napokban Muhammad Ali haláláról emlékeztünk meg sokan, és a többség említést tett arról, hogy a legendás bokszoló a sport melletti tevékenységével is kitűnt. 1960-ban a római olimpián Ali (még Cassius Clay néven) aranyérmet szerzett, és ekkor szerepelt először olimpián a hozzá hasonlóan 1942-ben született Caslavska, aki csapatban ezüstérmes lett.

Életük, karrierjük természetesen egészen máshogy alakult. A profi nehézsúlyú bajnok a tengerentúlon lett híresség, míg a tokiói olimpián 1964-ben három számban is aranyat szerző cseh versenyző odahaza lett nagyon népszerű. Nyilván ahogy az szokásos, nem csak érmei okán vált ismertté, a mosolygós, csinos sportolónak számos rajongója volt. Ekkortájt még nem gyereklányok versenyeztek a tornában, és nem számított akkora hátránynak sem, hogy Caslavska 160 centi magas volt. Szóval az egész ország lelkesedett a vonzó és eredményes tornásznőért.

Ő pedig szépen gyűjtötte is az érmeket, Eb-ken, világbajnokságokon állt számos alkalommal dobogóra. Aztán jött 1968, a prágai tavasz, és Caslavska nyíltan és egyértelműen a rendszert megreformálók mellé állt. Fellángolnak időnként viták arról, a sportolók részéről mennyire szerencsés a politikai szerepvállalás, ám akadnak, akik vészterhes időkben sem bújnak az érmek mögé, akár kockázatot vállalva is megszólalnak. 

Mint tudjuk, a szovjetek augusztusban a Varsói Szerződés csapataival bevonultak Csehszlovákiába, eltiporták a demokratizálódási folyamatot. Sokan elhagyták az országot, másokat börtönbe vetettek. A roppant népszerű, olimpiára készülő Caslavskát nem ítélték el, de nem is segítették. Gyakorlatilag száműzetésbe vonult egy erdő mélyére, krumpliszsákokkal edzett, gerenda helyett kidöntött fákon gyakorolt, és attól félt, nem engedik el Mexikóba.

Végül kiutazhatott, és bizonyította, mekkora sportember, négy aranyat szerzett. Talán több is járt volna neki, de a szovjet sportdiplomácia közbelépett, az egyik szeren riválisát hozták ki győztesnek. Caslavska némán, lehajtott fejjel tüntetett az érmek átadásakor, amikor a szovjet himnusz felhangzott, hiszen ez őt arra emlékeztette, odahaza megszállók vették át a hatalmat.

Hazaérkezés után pedig nem jól megérdemelt jutalom várta, hanem az erőre kapott keményvonalas kommunisták elérkezettnek látták az időt arra, hogy visszavágjanak. Gyakorlatilag visszavonultatták, ami után férjhez ment, ám nem engedték külföldre utazni, és azt is elintézték, hogy ne vállalhasson szerepet a tornasportban. (Egy hétszeres olimpiai bajnokkal is gond nélkül megtehették ezt akkoriban...) Másfél évtizeden át tartották parkolópályán, csak a nyolcvanas évek enyhülése során javult a helyzete, végül a rendszerváltás után kapta meg az őt megillető elismerést. 

Persze ez nem adhatta vissza már az elveszett éveket. A nyilvánosságtól visszavonultan élő Vera Caslavska élete nem csak a sportolók számára mutathat példát, hanem azoknak is, akik egy nehéz helyzetben döntéssel szembesülnek: nem mindig könnyű bátornak lenni, embernek maradni. Csak remélni tudom, hogy a kései elismerés kárpótolta valamennyire őt az elszenvedett meghurcoltatásokért.