Sportfoglalkozás

Luis Suarez harapásáról már mindenki elmondott mindent, és most már a FIFA is eltiltotta, végére ért a számára a világbajnokság, szóval nyugodtan lehet még egy kicsit okoskodni.

Azt gondolom, hogy a sanyarú gyerekkorral jönni egy embernél, aki minden évben rengeteg tétmeccsen lép pályára és igen komoly pénzekért focizik, meglehetősen vicces. Nincs más dolga, mint hogy gólokat lőjön és kész. Ehhez képest ilyen barom, értelmetlen, sportszerűtlen mutatványokat dobni a pályán hihetetlen nagy marhaság, amire nincs mentség.

Hogy a FIFA eltiltása jogos volt-e? Ezen éppen lehet lovagolni, de azt azért le kell szögezni, valamit kellett dönteni. Igen, voltak már durvaságok, amiért lehetett volna utólag videobírózni, nem csak Suarez volt hülye. És megjegyzendő, a FIFA, ami úgy elzárkózik a visszanézéstől, ilyenkor bezzeg mégiscsak a felvételekhez nyúl.

Mindezzel az a baj, hogy ilyenkor már ennek nem sok értelme van. Mert mi is történt? Amikor a szabálytalanság történt, egy olasz játékos (talán túl szigorúan is) ki volt állítva. Az állás pedig 0-0 volt, és nyilván máshogy védekezett volna az olasz csapat, ha Suarezt lezavarják a pályáról a harapás után. Az olaszok bukásán az utólagos eltiltás nem változtat, viszont a pályán meg nem büntetett szabálytalanság után elmeszelt sztárja nélkül meggyengült Uruguay nyilván kevesebb eséllyel lép pályára a nyolcaddöntőben.

Egy szó mint száz: nincs minek örülni. Egy sorsdöntő meccsen megint olyan dolgok befolyásolták az eredményt, aminek a focihoz nincs köze. És a következő fontos meccsre is hatással lesznek a történések. Ezek kicsit elkedvetlenítik a magamfajta szurkolót, mint a meg nem adott tizenegyesek, a lézerrel elvakított kapus meg a többi hasonló sztori. Tudom én, a játékban benne van ez is, de a helyzet az, hogy annyira hozzászoktunk a minden rezdülést megmutató közvetítésekhez, hogy lassan többet beszélünk az ilyen balhékról, mint a játékról.

Nem hülye dolog, hogy a bombagólok, nagy cselek helyett az eddigi sok meccsről a legemlékezetesebb jelenetté Suarez harapása vált? Azt ismétlik, arról beszélünk, pedig az nem a foci aranykönyvébe való, hanem inkább a legnagyobb ökörségek közé tartozik. A tettes elvileg bűnhődik- a baj viszont az, hogy vele együtt mi is, amikor elrontják a játékunkkat.

Izgalmak a focivilágban, Brazíliától Máltáig...

Eljött a pillanat, amikor a világbajnokságon már nem az esélylatolgatásé, a számolgatásé a főszerep. Jön az utolsó kör, 90 perc az élet a csapatok számára- kivéve a máris kiesett vagy továbbjutott gárdákat. Persze előbbiek hajthatnak a becsületükért, utóbbiak meg a csoportelsőségért, hiszen nem mindegy, milyen ellefelenet kapnak a következő körben.

Ám a lényeg az, hogy az őszinte, kemény összecsapásoké lesz a főszerep. Persze pont az első két párosításban nem fognak nagy dolgok eldőlni, hiszen Hollandia és Chile már továbbjutott, Ausztrália és Spanyolország pedig szépen akar búcsút indteni Brazíliának, de este tíztől érdemes lesz mind a két meccset nyomon követni. Akár még a házigazdák is kieshetnek, bár ehhez nagy csodának kell történnie- hopp, ki is lett a halálcsoport első továbbjutója? Az óriások helyett Costa Rica! És ki zúgott ki először dicstelenül? A világbajnok spanyolok... Szóval voltak már itt vaskos meglepetések.

Persze a kis ország kiscsapatainak is volt izgulnivalója. Sorsoltak az európai kupákban, a Debrecen északír ellenfelet kapott, a Fradi és a Diósgyőr pedig máltait. Hát igen, mi ezzel a veretes társasággal egy körben mutathatjuk meg magunkat a nemzetközi színtéren... De én reménykedem, hogy ez legalább nem lesz túl magas léc a mieink számára. A DVSC a vébédöntő után pár nappal lép pályára.

A színvonalat összehasonlítani nyilván felesleges lesz, de az igazi focirajongók, akik nem csak négyévente szurkolnak, így is örülni fognak, hiszen szünet nélkül pattogni fog a labda. Mit számít az, hogy Hollandia vagy Sliema Wanderers, a gyep zöld, ugyanúgy 22 ember játszik- maximum nem pont ugyanúgy...

Tegnap hétgólós meccsen tömte ki Franciaország Svájcot, míg a halálcsoport első továbbjutója Costa Rica lett- zajlik az élet a focivébén, sima meccsekkel és vaskos meglepetésekkel.

Közben idehaza is elindult az első osztályú csapatok felkészülése. Mit is mondhatnánk? Mintha egy másik univerzumról beszélnénk. Komolyan nem akarom bántani a mieinket, mert bármi is van, nekem az itthoni kedvencem az első, mit bánom én a világbajnokságot, ha hazai gyepen pattog a labda!...

De...

Azért nem vagyok se vak, se hülye. Látom, érzékelem a különbségeket, mint ahogy mindenki más is. És elkeserítő, hogy megint nincsenek ott a magyarok. Mi ráérünk a júniusi alapozásra, úgyse vagyunk érdekeltek egy komoly tornán se. Nekünk az a siker, ha egy árva csapat megéri a szeptembert a nemzetközi kupákban. Kis túlzással Európa elitje még napozik a strandon, amikor a magyarok már ki is zúgtak.

Szeretnék hinni benne, hogy a most tréningező magyar fiúk azért nézik a focivébé meccseit, és inspirációt merítenek belőle. Meg akarják mutatni, ők is tudnak focizni. Ki tudja, egyszer talán nem Costa Rica lesz a meglepetéscsapat a nemzetközi focivilágban, hanem egy magyar klub. 

Szép álom! És persze ilyesmi is csak a két világbajnoki mérkőzés közötti üresjáratok idején jut eszembe. Ilyenkor nem kötnek le a tétmeccsek izgalmai, a nagy iram, a szép gólok. Amikor viszont jó focit láthatok, nyilván kevéssé zavarnak a hazai állapotok. Egyszer viszont a döntőt is lefújják, és újból a hazai realitásokkal szembesülök.

Szomorú kilátások!

Mindig felbukkannak röhejes sztorik egy-egy nagy sportesemény kapcsán, az utóbbi napok egyik gumicsontja az volt, Messi miért nem pacsizott le a meccs előtt egy kisfiúval.

Azt azért szögezzük le, Messi elsősorban nem azért volt ott a stadionban, hogy gyerekekkel mókázzon. Aki a kicsik szórakoztatásával akar foglalkozni, az elmegy animátornak egy tunéziai hotelbe, ő viszont mégiscsak egy sorsdöntő mérkőzés előtti pillanatokban koncentrált. Akad még pár millió gyerek, aki nagyon hálás lenne azért, ha kimehetne a pályára a sztárokkal egy világbajnoki meccs előtt, szóval én úgy érzem, nem történt itt akkora tragédia- pláne, hogy utána Messi kezet is fogott az elöl levő kissráccal, tehát nem arról volt szó, hogy direkt megalázni akarta volna a kicsit.

Be kellene látni, hogy valahol mégiscsak sport a foci is. A játékosoknak elsősorban az a feladata és célja, hogy nyerjenek, erről szól az a kilencven perc, meg az előtte való felkészülés is. Lehet jófej a futballista, kedves a gyerekekkel, de nem azért teszik be a csapatba, mert vele lehet a legjobban fotózkodni. Sőt, pont nem lenne annyira népszerű, ha már csak a közös képek készítésében lenne király, a pályán viszont nem menne neki a játék.

Az ugyanis a Disneyland, ahol mindenki boldogan készíthet közös képet a kedvenc mesefiguráival. A Miki egér jelmezébe bújt alkalmazott dolga valóban annyi, hogy pózoljon a csemetékkel, de Messi nem attól az, aki, hogy róla készült a legtöbb aranyos fotó. A pályán harcolta ki magának ezt a tiszteletet és rangot, és jó lenne, ha elsősorban mint sportolót értékelnénk, és mindent, ami ezen túl van, a helyén kezelnénk.

Nagy riválisa, Ronaldo is azzal küzd, hogy túl sokszor foglalkoznak a meccsen kívüli dolgaival. Remekül elélcelődnek azon, milyen elkeseredett képet vág egy vereség után, CR7 kiváló célpont. Csak sokszor úgy érzem, a viccelődők nem véletlenül pont őt szeretik kipécézni, a jóképű, dúsgazdag, számtalan trófeával büszkélkedő portugál csillagot. Hopp, ez így együtt nem is rossz kombináció- talán csak nem azért találják meg őt, mert ezer és egy okból lehet irigyelni?...

Ronaldo sem a Disneyland hőse, ahol a kedvencek mindig győznek. Sportoló, aki nyer is, veszít is. A sport lényege az, hogy csak a győztes boldogsága lehet felhőtlen, a többiek többé-kevésbé csalódottak lesznek. Aki állandóan vidáman ugráló figurákra kíváncsi, annak ott van a szórakoztató park a már említett Miki egérrel, a többiek meg együtt örülnek és bánkódnak a kedvenc sportolóikkal.

Mert az lehet, hogy Ronaldóról bejárják a könnyezős képek a világsajtót, de otthon, a tévé előtt még sok-sok ember vele együtt semmisül meg egy vereség után. A szurkolók zokogása persze nem érdekel annyi embert, de gondoljunk bele, ha a néző ennyire el tud keseredni, mit érez az a sportember, aki a pályán bukik el, aki kihagyja a nagy helyzetet, mellérúgja a tizenegyest? Teljesen mindegy, hány sikere volt korábban, akkor és ott csak az az egy meccs számít, az fáj igazán. Tudom, jól el lehet csámcsogni azon, hogy a sztárok is emberek, de mellette azért tisztelni is lehet őket. Mert eljuthattak oda, ahol elbukhattak- ez nagyon keveseknek adatik meg.

Az idei focivébé történéseit is befolyásolják a sérülések. A torna előtt megsérült, így el sem utazhatott Ribery vagy Reus, sérülten érkezett Cristiano Ronaldo és Suarez, az első meccsén kidőlt Coentrao...

Pedig nem nagyon látni kirívó durvaságot a meccseken. Lapok vannak, már ki is állítottak pár játékost, én mégsem érzem úgy, hogy a csontzenéről szólna a történet. Nyilván nem véletlen, hogy olyan sok klasszis van, akit épp csak összedrótoztak a világbajnokságra, vagy esetleg még ez sem sikerült, hiszen hosszú és kimerítő volt az idény, a legjobbaknak negyvennél is több komoly tétmeccse lehetett a szezonban.

Ronaldo például 47 mérkőzést játszott a Real Madridban. Emellé még társult pár fellépés a válogatottban is, nem csoda, hogy kissé kifacsarva érkezett Brazíliába. Pedig ott nagyot kéne mutatnia, ha el akarnak érni valamit, mert a portugál válogatott leginkább rá épül. Hasonló kihívással küzd Messi vagy Neymar is. Ott van az óriási meglepetésre máris kiesett spanyol válogatott, ami a két BL-döntős madridi csapat mellett a Barcelona legjobbjaira épült. Nagy nevek, rengeteg trófea, aztán az eredményt látjuk.

Érdekes párhuzam jutott eszembe. Az amerikafocisták évek óta perelnek a sérülések miatt, ráadásul ezek ellenére pályára küldték őket rengeteg fájdalomcsillapítóval tömve. De ott a sok kőkemény ütközés miatt senkit nem lep meg, hogy minden évben kiütnek pár játékost.

Ám az európai fociban máshogy működnek a dolgok, gondolhatnánk. Valóban, az ellenfél leterítése nem szabályos. De rengeteg alattomos szabálytalanság van, minden meccset tucatnyi rúgást kapnak a sztárok. Sok meccs, sok apró odaszúrás, aztán az idény végén győzze megszámolni a csatár, hány helyen fáj a lába. Mivel nincs megállás, szerda-szombat ritmusban zakatol az idény, nem nagyon lehet kipihenni a kisebb sérüléseket.

Így aztán a lelkes, hajtós kiscsapatok, amelyekben minden játékos harcosan küzd, megnehezíthetik még a legnagyobbak dolgát is. Ez abból a szempontból jó, hogy nem nagyon vannak lefutott meccsek, de tegyük a kezünket a szívünkre: a legtöbben nem Costa Rica-Dél-Korea döntőre vágyunk, jobban szeretnénk ott a legnagyobbakat látni. De egyszerűen nem lehet mindig, minden sorozatban csúcsformában pörögni, és a sztárok közül sokan valószínűleg már a nyaralásra vágytak, nem pár újabb meccsre.

Bár sokan átkozzák az amerikaiak szakszervezet-mániáját, azt azért el kell ismerni, ők képesek eredményeket kiharcolni. Nem lehet esztelenül növelni a meccsek számát az NFL-ben, hiába hozna több pénzt. Talán Európában is elgondolkodnak rajta, közös fellépéssel lehetne valahogy csökkenteni a meccsek számát.

Mert hiába van több sorozat és több meccs, a sztárok száma nem nőtt ezzel egyenes arányban, a futballvilág trónjáért továbbra is csak maroknyi zseni harcol. És ha csak úgy lehet csúcsformában BL-döntőn, focivébén egy sztár, ha nem sérül le a Norwich, az Almeria vagy a Sassuolo ellen, akkor a szurkolók is könnyen lemondanak az utóbbiak elleni meccsek megnézéséről...