Nem akarok az év focimeglepetésének ügyében szakmai fejtegetésekbe bonyolódni, inkább csak egyszerű sportkedvelőként örülök annak, hogy néha kiderül, a pénz nem elég mindenre.

A profi sport jól fizetett modern kori gladiátorok vetélkedésévé vált. Tiszteljük a magyar bajnokokat, de tudjuk jól, a sikernek ma már elválaszthatatlan része az üzleti siker. Az ő esetükben erről még csak ritkán beszélünk, Hosszú Katinka kapcsán került szóba, ám a szörnyülködés álszent dolog. Nem csak ő kap fizetést és támogatást, hanem sokan mások is, ám neki sikerült az elért népszerűséggel jól gazdálkodni, ügyesen menedzselik a sportkarrier pénzügyi részét is. Ha valaki vállalkozóként korrekt eszközökkel, de rámenősen kihasználja a lehetőségeit, akkor példaképpé válik, ha sportoló, akkor meg kapzsi? Ugyan már, nincsenek amatőrök az élsportban.

Ennek a kitérőnek most csak annyi a jelentősége, hogy a Leicester Cityben sem totál amatőrök rúgják a labdát. Láttam egy statisztikát, ami azt mutatta be, a játékoskeretük számított értéke a bajnokság előtt nagyjából 53 millió font volt, míg a leggazdagabb angol kluboké elérte a 400 milliót is, ez tényleg elég nagy különbség. Vagyis inkább elképesztő.

Azért nincs arról szó, hogy egy marék mogyoróért futballoznak a Leicester játékosai. Hogy a nagyságrendeket érzékeljük, említsük meg, hogy a magyar bajnok, toronymagasan legértékesebb csapatnak számító Ferencváros játékosállományát 10 millió fontnál kevesebbre becsüli a Transfermarkt, tehát egy angol kiscsapathoz képest is jelentős az eltérés. De még ez a pénz is majdnem négy miliárd forint! Egy sehol nem jegyzett magyar bajnokság megnyerése is ekkora összegeket emészt fel.

A Leicester csodaszámba menő győzelme tehát bravúros, jó eséllyel egyedi, de ők csak viszonylag számítanak kiscsapatnak. A nagy klubokhoz hasonlóan egy tőkeerős külföldi tulajdonos kezében vannak, a Chelsea, a Manchester United, a Manchester City vagy a Liverpool egyikében sem angol pénz van a háttérben. A globális focibiznisz szenzációja ugyan a Leicester bajnoki címe, ám a csapat ugyanúgy része ennek zsíros üzletnek, mint a gazdagabb konkurensek. (Megjegyzem, erősen megdobta a játékosok árát a nagy menetelés, ma már 95 millió fontra taksálják a Leicestert!)

A sportérték természetesen nem lebecsülendő, és én maximálisan tisztelem a bajnokság előtt lesajnált csapat teljesítményét. Megemelem a kalapom előttük, mert hiába igaz a fenti fejtegetés, a végeredménye általában az, hogy több pénz, több győzelem. Nagyítóval kell keresni az olyan éveket a topligákban az utóbbi másfél évtizedben, amikor egy Bayern München, Barcelona, Manchester United kaliberű csapat nem volt dobogón a bajnokságában. Miközben az Atletico Madridot már-már outsiderként kezelik páran, a fent hivatkozott Transfermarkt szerint csapatuk értéke több, mint 272 millió font! Ez bizony a Juventus, a Dortmund, az Arsenal, a PSG kategóriája, ennél lényegesen drágább kerete már nem nagyon sokaknak van. 

A kicsit elszomorító az, hogy azért vagyunk annyira lelkesek a Leicester bajnoki címe miatt, mert tudjuk, hogy nagyon kivételes sztoriról van szó. Nem valószínű, hogy a jövőben BL-döntőben lássuk a Hoffenheimet, az Espanyolt, a Sampdoriát. És egy kicsit még rontja az ember kedvét, hogy a sztárklubok még ennyi esélyt sem adnának a kicsiknek, mint ami most van, szívük szerint örökre bebetonoznák a helyüket a Bajnokok Ligájában. 

Szóval örüljünk együtt szurkolóként annak, hogy a sport azért sport, hogy a labda kerek, hogy igenis nincsenek előre megírva az eredmények, hogy az esélytelen is lehet győztes, ha igazán akarja a sikert. És reménykedjünk abban, hogy a focit irányító üzletemberek rájönnek arra, ezekre a sztorikra is szüksége van a rajongóknak, nem ölik ki a csoda, a váratlan esélyét csak azért, hogy az amúgy is jóval gazdagabb kluboknak tovább kedvezzenek. Mert szükségünk van az ilyen lélekemelő történetekre ahhoz, hogy pénz ide vagy oda, őszintén tudjunk lelkesedni.