Közel kilencezer kilométert akar leküzdeni egy úszó- már csak az a kérdés, minek?

Tudom, persze, feszegetni kell az emberi teljesítőképesség határait, és elsősorban magának bizonyítja, és egyébként is jótékony célja van, hiszen a tengerek szennyezettségére hívja fel a figyelmet, de akkor sem tudok átlendülni az alapkérdésen: mi értelme Benoit Lecomte nagy álmának?

A most 49 éves sportember tervei szerint 2017 áprilisában indul el Tokióból, majd a Csendes-óceánt átszelve San Franciscóba érkezne meg nagyjából fél év múlva. Már ha kegyes lesz hozzá az időjárás. No meg a cápák.

Már öt éve készül erre a nagy útra Lecomte, először 2013-ban akart nekivágni a hosszú úszásnak, aztán 2015-ben, de mind a két terv meghiúsult. Most viszont magabiztos, mert állítása szerint megvan megfelelő a hajó. A legnagyobb kihívás ugyanis ez, hiszen kell egy megbízható kapitány és egy nyílt tengeren is bátran használható hajó. Most vett egy olyat, ami már a Global Challenge földkerülő versenyt is maga mögött tudhatja, ezzel csak nem lesz gond.

A francia születésű, de régen Texasban élő Lecomte 1998-ban már átúszta az Atlanti-óceánt, de az "csak" 6000 kilométer volt. A kihívás most is hasonló lesz, napi nyolc órán tervez úszni, és meg kell küzdeni a monotonitással, a magánnyal, a fáradtsággal, a kihűléssel. És persze jöhetnek cápák is. Az útja keresztezni fogja a nagy szemétszigetet a Csendes-óceánon, és reméli, az útja körüli hírverés miatt többen hallanak majd arról, mennyi hulladék van a vízben.

És akkor visszakanyarodva az eredeti felvetéshez: nagyon tisztelem a komoly teljesítményt, de ezzel együtt is, ezek a minden héten születő "emberfeletti" rekordok, a legfiatalabb Mount Everest-mászóval, meg a legtávolabbra kajakozóval meg hasonlókkal szerintem már nem nagyon mutatnak példát senkinek. Ráhúznak valami tipikus jótékony célt, hogy beszéljünk a szegénységről meg a természetvédelemről, közben meg annyi pénzt tapsolnak el rá, amiből egy falu élelmezését, hulladékkezelését meg lehetne oldani.

Miközben valójában csak egy ember személyes ambíciói válnak valóra, mert soha nem hallottam, hogy egy ilyen teljesítmény után mondjuk egy egész ország lakossága egyöntetűen hitet tett a szelektív hulladékgyűjtés mellett. Megjelenik a sztori pár bulvárlapban, el lehet menni nyilatkozni a reggeli magazinműsorokba, születik egy könyv, mert ma már minden hátizsákos turistának könyvet kell írnia az inspiráló kalandjairól, nem hogy egy óceánátúszónak, de ezek megint elsősorban egy emberről szólnak. 

Nem tudom, lejárt-e ezeknek a teljesítményeknek az ideje, hiszen lássuk be, egészen ma, csúcstechnikával kísérve nekivágni egy ilyen kalandnak, mint száz vagy kétszáz éve nekiindulni a felfedezéseknek az ismeretlenbe. A szemétszigetet vizsgálhatjuk műholddal, dolgozhatnak ott kutatók, nem egy arra úszkáló figura beszámolójából kell megtudnunk, hogy ott van és milyen nagy. Aki valóban fogékony volt rá, már utánanézhetett, aki csak a bulvárlapokban találkozik a sztorival, elfelejti amikor elolvassa a következő hírt amiben Kim Kardashian magánélete a téma. Szóval én sem azért írok róla, mert rettentően izgalmasnak találom, hanem azért, mert nem annyira. Gonosz vagyok, fásult, irigy, rosszindulatú, cinikus, mindegyik vagy egyik se? Hát, nem számít többet, mint hogy Lecomte átússza-e az óceánt...