Sportfoglalkozás

Érdekes cikket olvastam a finnek sportolási szokásairól, s elgondolkodtam rajta, mennyiben lehet ott más a hozzáállás ehhez, mint nálunk.

Ugyebár mi szeretjük a magyarokat sportnemzetként aposztrofálni, mert milyen sok érmet szereztek a mieink az olimpiákon, az ország lélekszámához képest különösen eredményesnek számítanak a sportolóink. A finnek sikereiről ehhez képest nem nagyon hallunk mostanában a nyári olimpiákon, s hajlamosak vagyunk megfeledkezni, a hőskor legeredményesebb nemzetei közé tartoztak. 1952-ben még olimpiát is rendeztek Helsinkiben!

Míg a mieink továbbra is lelkesen gyűjtik az érmeket, Finnországban az élsport már egészen másról szól, mint annak idején. A New York Times remek cikkben ír arról, hogy egész Európa egyik legaktívabb, legsportosabb nemzete, ami egész mást jelent, mint a mi sportnemzet kifejezésünk. Az emberek rendszeresen sportolnak, s nem attól lesz sportos a kanapé előtt söröző szurkoló, hogy honfitársa nyer valahol, hanem attól, hogy maga is mozog.

Mivel nekik a versengés kikapcsolódás, rengeteg idióta, inkább mulatságos versenyt találnak ki, ahol valóban a részvétel a fontos. Legalábbis nehéz elhinni, hogy a feleségcipelő bajnokság (ahol a győztes díja annyi sör, mint amennyit a felesége nyom), a mocsárfoci világbajnokság, a mobiltelefon-hajító verseny vagy a léggitárosok bajnoksága esetén szólhat-e valódi dicsőségről a győzelem, vagy egyszerűen csak jól érzik magukat.

Mi, akik tapsolunk a sok magyar bajnoknak, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a sport akkor is okozhat örömet, ha mi űzzük, nem pedig nézzük. Jó érzés, ha képesek vagyunk legyőzni a lustaságunkat, ha teljesítünk egy kihívást, ha magunknak bizonyítunk azzal, hogy többet tudunk és bírunk, mint hittük volna.

Gyakran emlegetett mantra, hogy azért érdemes az élsportba nagy pénzt tolni, mert az lelkesíti a nemzetet, és mindenki sportosabb lesz. Hát, akkor nyilván csak véletlenül számít az Egyesült Államok lakossága az egyik legtohonyábbnak, leginkább elhízottnak. És olimpiai érmek ide vagy oda, túlsúly tekintetében sajnos Magyarország is az élmezőnyben van. Szóval ez egy szép mese, higgyen benne aki akar, de a valóságban nem így működik.

Ha állami szinten valóban komolyan gondolnák azt, hogy rendben van, fellelkesítünk mindenkit a nagy sporteseményekkel, aztán a szabadidős sport irányába tereljük a szurkolókat, akkor a méregdrága luxusstadionok helyett egyre több szabadidős létesítmény épülne. Uszodák nagyon olcsó belépővel, futókörök, és persze lehetne lelkesen segíteni a kerekeseket, kellenének a milliárdos csapatok helyett amatőröknek szánt focipályák. Folytassam? 

Nem állítom, hogy semmiféle fejlődés nem történt, vannak például kerületek Pesten ahol léteznek szabadtéri kondiparkok, akad egy-két közösségi rendezvény, de nagyon messze állunk attól, hogy sportos nemzetnek nevezhessük magunkat. S ebbe bőven belefér az is, hogy egy jó futás vagy egy pörgős baráti focimeccs után leülünk egy sörre- megdolgoztunk érte. Nem csak edzettebbek leszünk, hanem kialakul egy közösségi élet, aminek középpontjában nem a Facebookos beszélgetés áll, hanem az igazi.

Szóval néha mi, "sportnemzet" irigyelhetjük az egyszerűen csak sportos nemzeteket, ahol a mozgás tömegek kikapcsolódása, közös szórakozása. Lehet, ők pedig arról pusmognak, milyen szép hogy a magyarok ennyi érmet nyernek- de aztán ők felállnak a karosszékből, s mennek kicsit sportolni. A nap végén ők is, mi is lehajtunk egy pohár sört, de azért mind érezzük, van kettőnk között valami különbség...