Csak most eszméltem rá, hogy a kínaiak már nem csak a spájzban vannak: övék az Inter után az AC Milan is.

Tegnap izgalmas rangadót játszott az olasz foci két legendás csapata. A milánói városi derbi több egyszerű meccsnél, a hazai és nemzetközi színtéren egyaránt számtalan sikert maguk mögött tudó klubok találkozójára az egész világon figyelnek.

És már ott is, ahol korábban nem: a lehetetlen kezdéssel, olaszországi ebédidőben játszott meccset főműsoridőben adhatta a kínai televízió, hogy az ázsiai szurkolók is élőben nézhessék. Mindennek azért van jelentősége, mert mostantól mind a két csapatot magának érezheti a Népi Kína, hiszen kínai befektetőcsoportok szerezték meg az Inter után az AC Milan feletti ellenőrzést is.

Amikor megjelentek az első teletömött bukszájú mogulok, cégcsoportok és sejkek az európai fociban, csak figyeltük, mi lesz. Annak idején úgy látszott, a hihetetlen pénzekkel kitömött új sztárcsapatok egyeduralkodóak lesznek a bajnokságaikban, de hát az a váratlan helyzet állt elő, hogy túl sok lett a gazdag csapat, és végülis megvalósult a verseny. Legalábbis a vagyonos klubok közt: a kicsik, a Leicester tavalyi angol bajnoki címétől eltekintve, nem nagyon rúgnak labdába. 

Szóval van verseny, mégiscsak számít a szakma, mert a sok szupergárda között továbbra is az dönt, hol jobb az edző, ki tudja jobban irányítani a csapatát. Igaz, egyre inkább zsoldosok vannak a nagycsapatokban, mint a klubokhoz kötődő játékosok, de ez a változás folyamatosan, a szemünk előtt zajlik az utóbbi pár évtizedben. Nagy pénz, nagy foci, ez van.

Ahogy azonban újabb és újabb falak dőlnek el, változik az ember érzése. Milánóból kvázi Kína lett a focit tekintve? Tényleg nem létezik olyan európai befektető, akinek megérné pénzt tenni egy legendás klubba? Az ilyesmi már csak olajsejkek és hasonló emberek játszótere? Érdekes, hogy pont az Egyesült Államokban, ahol már nagyon régen üzlet a sport, komoly rang profi csapatokat birtokolni, és nem is nagyon vásárolgathatja fel a Dallas Cowboyst egy csapat gazdag katari olajmogul. 

Furcsa lehet megélni ezt szurkolóként is, hiszen az ember nem csak klubszínekhez kötődik, hanem azonosul a várossal is, a hagyományokkal is. (És ennyiben az európai sport mégiscsak más, mint az amerikai, mert a franchise-ok nem költöznek egyik helyről a másikba csak úgy.) Én magyar drukkerként nagyjából tudom, kedvenc hazai csapatomat kik alapították, ismerem a történetünket, tudom, kik voltak pár évtizede a meghatározó emberek a csapatban, az edzői stábban, s persze családtagjaim is megfordultak jópár alkalommal a lelátón.

De amikor az Inter-Milant a kínai drukkerek kedvéért hozzák előbbre, akkor szurkolóként szerintem csak pislognék: legközelebb a címerre sárkány kerül, és számomra értelmezhetetlen betűk? A legközelebbi városi rangadót pedig kivételesen Sanghajban rendezik majd? Hát érdekes lesz látni, merre tart majd a világ.

A hűség csak egy fogalom, s nyilván hozzá lehet szokni, hogy kínai pénzen összevásárolt idegenlégiósok szaladgálnak a pályán a másik kontinensen élő tévénézők kedvéért lehetetlen időpontban. A kérdés manapság inkább már az: szükség van-e a stadionban levő igazi rajongókra, vagy előbb-utóbb őket is lehet helyettesíteni fizetett hangulatfelelősökkel?...