Az atlétikai világbajnokság ezúttal nem csak pozitív dolgok miatt lett emlékezetes.

A hazai pályán "csak" ezüstérmet szerző Mo Farrah, illetve utolsó versenyén csak egy bronzot illetve egy sérülés miatt feladott váltót felmutatni tudó Usain Bolt talán csalódást okozott, de önmagában az, hogy a sportban nincs legyőzhetetlen ember, nem tragédia. Sőt, attól lenne izgalmas ez az egész, hogy minden verseny éles, mindig száz százalékot kell adni a győzelemért. 

Ez a két atléta így is, úgy is korszakos alakja marad a sportágának, hiszen mind a ketten olimpiai- és világbajnoki érmek sorával büszkélkedhetnek. Szép dolog, ha valakinek sikerül a csúcson abbahagyni, de manapság az élsportban óriási pénzek mozognak, és ha egy szponzor annyit dob fel, amire nem lehet mondani, sokan vállalnak még egy évet. Tudom, hogy most páran rajtuk köszörülik a nyelvüket, de nemsokára erre a versenyre senki nem fog emlékezni- csak a nagy győzelmekre, amiből volt szép számmal.

A szurkolók ugyanis szeretik a szimpatikus versenyzőket, azokat az arcokat, akik a versenyzés mellett valami mást is fel tudnak mutatni. Bolt nagyon fog hiányozni az eseményekről, és nem csak azért, mert más ne tudna gyorsan futni, hanem a színes, vidám egyénisége okán, akiért igazán lehetett rajongani. Mert bárki bármit mond, kellenek a pozitív hősök.

Főleg annak fényében, hogy néhány győztes enyhén szólva sem lubickolhat a népszerűségben. A Boltot (is) legyőző Justin Gatlin, aki kétszer is megbukott doppinggal, de a második büntetését felezték, mert "együttműködő volt", csak a jéghegy csúcsa. És van, aki csodálkozik, hogy a szurkolók nem bocsátottak meg? Szerintem ez így normális. Az ember azért fizeti meg a belépőt és nézi a versenyeket, mert példaképeket akar a pályán látni, nem pedig csalókat. Az, hogy egy újságíró kinek bocsát meg, nem hiszem hogy bárkit érdekel.

Éppen az a jó, ha a sajtó korrekten tárja fel a dolgokat. Például itt van a női 800 méteres futás mezőny, a három, meglehetősen férfias versenyzővel, élükön Caster Semenyával. Egyszerűen más a genetikája, mint női versenytársainak és előnyben van. Lehet erre azt mondani, magasugrásban meg az van tisztességtelen előnyben, aki magasabbra nőtt, és az ő lábukból se vágunk le tíz centit, de ez mégis kicsit más. Gyakorlatilag Semenya esetén "legális" lett egy olyan állapot, amiért más versenyzőt eltiltanának. Most aztán zajlik a kötélhúzás, hogy szabályosak-e a győzelmei, de talán egy kicsit gyorsabban kellene dönteni az ilyesmiről, mert az utólag átírt eredménylistáknál szánalmasabb nincs.

Az meg totál vakvágány, hogy valamiféle gender-ikont akarnak gyártani Semenyából. Válasszuk el a sportot a társadalomtudományokról! Itt pusztán az a kérdés, hogyan tudunk egyenlő(bb) esélyeket teremteni. Akármekkora genderharcos valaki, azt be kell látni, amikor valaki bizonyos szempontból messze férfiasabb a női mezőny többi tagjánál, akkor ott bukik az esélyegyenlőség. Ha pedig ennyire nem számít, akkor induljon együtt minden férfi és nő, aztán lássuk, Semenya mire megy a férfiak között. Vélhetően megcsappanna az érmeinek a száma...

És ezzel még mindig nem volt vége a problémás ügyeknek. Hogy az államilag irányított doppingolással vádolt oroszokat kizárták az atlétikai világbajnokságról, érdekes dolog, mert más országokban is voltak nagy lebukások. Na de az, hogy néhány orosz így is elindulhat, nemzetközi színek alatt versenyezve, és a dobogón állva nem a saját himnuszát hallhatja, értelmezhetetlen. Ha mindenkit kizárunk, akkor hogy lehet engedni párakat mégis indulni? Ha indulnak, orosz állampolgárként, miért tilos a himnuszt lejátszani nekik? Érthetetlen dolgok ezek.

Félő, hogy igazi egyéniségek hiányában az ilyen ügyektől lesz hangos az atlétika világ. Ha marad a kiskapu, és kedvezménnyel visszatérhet a doppingoló, a nők között szabályosan pályára léphet a nagy előnnyel induló férfias versenyző, akkor lesznek olyanok, akik feszegetni fogják a legális sport határait. A következő olimpiáig még van pár év- addig kell rendezni ezeket a dolgokat, mert végképp elveszhet az atlétika presztízse.