Nem is tudom, kit lephetett meg a magyar válogatott svájci veresége.

Régen túl kellene lépni azon, hogy a mieinket szidjuk, de olyan nehéz legyinteni, túllépni amikor újabb bukásról hallunk. A hazai szurkolók többsége gyakorlatilag évtizedek óta kudarctól kudarcig számítja a focitörténelmet. És mégis fáj látni az újabb megalázó meccseket, pedig csak egyetlen év alatt bőven kijutott ilyenből: andorrai vereség, klubcsapataink égése nemzetközi szinten és így tovább.

Pont az jelzi a szurkolók elköteleződését, hogy ezek után is képesek dühöngeni. Hiába tudjuk, felesleges az ekézés, mégis morgunk, elemzünk és szidunk. Ebben így aztán több a jó, mint a rossz. Ha már egy Andorra elleni zakó után sem verné az asztalt senki, akkor tényleg vége lenne mindennek.

magyarfoci

Az a megmagyarázhatatlan, hogy bármivel próbálkozik a focivezetés, hosszú távon eredményeket sose sikerül elérni. Egy-egy kifutott eredmény volt, az EB-kijutás vagy az U20 világbajnokság bronzérme, de ilyesmi sok országban megtörténik. A fenntartható siker egészen más tészta. Azért szomjazzuk annyira a jó eredményeket, azért tudunk örömünnepet tartani, ha bejut az EB-n a 16 közé a válogatott- ami azért, valljuk meg, nem a világ teteje.

A kontraszt most azért lett látványosabb, mert sokkal több pénzt költünk focira, mint valaha. Közpénzből tartjuk fenn a profiligát, építjük a stadionokat. Jól fizetett játékosok, német szakemberek, magyaros eredmények- ennyire futja? Ha lelkes a szurkoló, és minden rossz előjel ellenére kinn van, nem segít, ha szid és számon kér, az sem. Az elvtelenül dicsérő sajtó is gáz, meg az ellenséges is.

Olyan szomorú ez az egész, mert áthatja a kilátástalanság. Aki azt állítja, beért az akadémiák munkája, ugyan most botladozik a válogatott, de a jövő szépséges, szimplán hazudik vagy végtelenül naiv. Azok a fiatalok nem hogy külföldön sem tudnak feltűnést kelteni, még idehaza se férnek be a klubcsapatokba. Mit várunk hát tőlük?

És maradnak a nyakunkon az üres stadionok, emlékeztetve minket arra, mennyi mindent öltünk bele abba, ami ma a magyar foci név alatt fut. Lassacskán a politika se szeret büszkélkedni a kis eredményekkel, mert minden ilyenre jut tíz arcpirító pillanat. Csak az építkezések folytatódnak pont ugyanolyan lelkesedéssel, kinőnek a földből a szép új arénák. 

Tudom, a jövőnek épülnek. Csak éppen nem mindegy, milyen az a jövő- és most egyáltalán nem látszik fényesnek, ami a magyar focira vár. Le lehet ülni a Feröer elleni meccs idején a tévé elé, várhatjuk a következő EB sorsolását, és mégis, valami egyre jobban elveszik: a remény. Pedig erről szól a szurkolói lét maga. Ha nincs remény, akkor többé szurkoló sem lesz, s onnantól magának a focinak sincs értelme.