Sportfoglalkozás

A nyolcvanas évek ócska thrillerei közé sorolható a Killer Workout (Aerobicide néven is forgalmazták), amiben egy őrült sorozatgyilkos egy fitneszterem vendégeit mészárolja le. Egyik ikonikus fegyvere egy óriási biztosítótű- a színvonal már ebből is sejthető.

Nehéz ésszel követni a filmesek és a producerek felfogását, akik fantáziát láttak ebben a történetben. A sztori természetesen értelmezhetetlenül gyenge, a karakterek kidolgozatlanok, a színészek pedig borzalmasak. A fitneszterem, mint környezet sajátos ötlet, de meglehetősen furcsa, hogy a vendégek lelkesen tolják az aerobicot, míg az utcán zsákolják a véres hullát.

Az egész leginkább arra világít rá, mekkora kultusza volt akkoriban már a testformálásnak. Ez volt az edzőtermi divathullámok azóta is utolérhetetlen csúcsának korszaka, amikor színes latexcuccokban ugráló lányokat vizionált mindenki ha a fitneszre vagy úgy általában véve az egészséges életmódra gondolt. A film tömve van aerobic-videoklipekkel, ahol valamiért túlnyomó többségben vannak a csinos, fiatal csajok.

A kamera pedig szívesen időz el a fenekeken, az embernek nyilván egyből kedve lenne csatlakozni, természetesen a hátsó sorban- ha a következő jelenetben megint ki nem végeznének egyet a vendégekből. Ezt nevezik igazán gyilkos edzésnek?...

Azért egy apróságot viszont megjegyezhetünk. Valami értelme csak lehetett az aerobicdivatnak, mert sikerült az efféle filmekbe ennyi csinos lányt összeszedni, akik valahogy csak eredményesen formálták az alakjukat. Az ilyen hülye horrorok minden agyamentségük ellenére adnak egyfajta korképet, és az nagyon érződik, az edzőtermek a nyolcvanas évek második felében már roppant divatosak voltak.

Érdekes lenne látni a trendek változásait, azt, hogy melyik időszakban melyik nem képviselői voltak többségben a rendszeresen mozgók közül, mikor milyen könyvekből és filmekből fogyott a legtöbb és így tovább. A trendek újratermelődnek, mert nyilván az emberekben mindig megjelenik a természetes igény arra, hogy változtassanak az életükön. Ez ügyben is az az álláspontom, hogy a cicanadrágos ugrálás a diszkózenére alapvetően nem alávalóbb vagy különb bármi másnál. Maximum csak külső szemmel nézve sokkal látványosabb...

Hiába tudom, hogy nincs új a nap alatt, mindig rá tudok csodálkozni arra, hogy sok évtizede mennyire hasonló trendek voltak, mint manapság. A hírességek egyik kedvenc mozgásformája napjainkban a jóga, de rábukkantam egy 1948-as(!) fotósorozatra, amin Marilyn Monroe jógázik.

Egyébként meglepő, de Marilynről bőven akad olyan fotó, amiken edz, tornázik, súlyzózik. A csinos alakért meg kell dolgozni, a jógát például a lábai formálásai miatt szerette állítólag.

Valamiért az ő nevét mégse kapcsoljuk össze a sportos életmóddal- nyilván ennek sok oka van, de ha belegondolunk, hogy színésznőként munkája része volt az, hogy csinos és vonzó legyen, nincs ebben semmi meglepő. És ahhoz meg már hozzászoktunk, hogy a fitneszipar erősen épít a celebfaktorra, legyen szó akár a jógáról is.

Értelemszerű, hogy mindig van szerepe egyes mozgásformák divatossá válásában annak, ki áll mögé, milyen arcokkal népszerűsítik. És persze egy sztár imázsának is jót tesz, ha egészséges életmódja okán emlegetik, nem a kilengései miatt. Elvileg mindenki jól jár, még a rajongók is, ha így kapnak kedvet a testmozgáshoz.

Az igazi legendáknál persze az efféle okoskodást úgyse olvassa el senki, mit számít az, hogy épp mivel foglalatoskodik ezeken a képeken Marilyn: épp elég annyi, hogy ő látható rajtuk. Bevallom, engem is elsősorban ő érdekelt, nem a jóga, amikor a képeket megláttam. Aztán hogy hosszú távon azért utóbbi is érdekes lehet, az egy másik kérdés, mert csak megragad az embernek a fejében, miért pont ez volt Marilyn kedvence. Ezt viszont majd csak az idő döntheti el...

Azért se "focizok" ma is, pedig lenne miről okoskodni. De minek? 1-6, ennyi.

Egészen más téma jutott eszembe, mégpedig a nyolcvanas évek színpompás, fényes aerobic-ruhái. Kétségtelenül nagyobb sportértéket tulajdonítok a korabeli fitnesz-videóknak mint a magyar ifiválogatott teljesítményének, így aztán ezt a témát járom körbe egy picit. Ki vádolhatna, amiért aerobicos csajokkal foglalkozok az aranylábúak helyett?...

De tényleg csak röviden, mert a képek többet mondanak ezer szónál ez esetben. Tulajdonképpen a nyolcvanas évek neonszín-trendjéből nem lógnak ki ezek a dresszek, hiszen ekkoriban az utcai és sportruhák tömkelegén tűnt fel az almazöld, a pink, a sárga. Hogy ki és miért gondolta, hogy ezekből a feszes cuccokból trendet lehet csinálni, fogalmam nincs, de valamihez kétségkívül nagyon értett, mert első blikkre nem tűnnek túl praktikusnak, viszont az előállítási költségük filléres tétel lehetett. Igazi műszál-orgia a latex-lycra kezeslábas, de az kétségtelen, ahol feltűnik, egyből beazonosítható a kor.

Pontosabban ez nem teljesen igaz, hiszen manapság a retró-láz egyik fura vadhajtásaként ismét előkerültek ezek a szuper aerobic-ruhák. Persze nem annyira az edzőteremben, mint inkább jelmezbálokon és bulikon... Nyilván kicsit leesne az állam, ha egy teremben vagy a futás közben is felbukkannának ilyesmiben a hölgyek, de tőlem aztán tényleg mindenki abban sportol amiben akar- nem ez a lényeg.

Igazság szerint főleg azért nem értem a feszes dresszek korabeli divatját, mert ezekkel van egy nagy bökkenő: a videókban felbukkanó csinos edzők, a sportmagazinok fotóin látható vékony modellek jól festenek bennük (sőt, nagyon is), de aki egy kicsi felesleggel is küzd, nevetség tárgyává lehet egy ilyenben. Gyanítom, hogy a sok eladott pink és lila overáll egy-két alkalommal volt csak viselve, utána a szekrény mélyén kötöttek ki, mert a tulajdonosuk maga érezte őket cikinek. Ezért tűnhetett el aztán szinte nyom nélkül még az aerobic-órákról is ez a sok színpompás lycra csoda pár év alatt.

A mostani elasztikus jóganadrág-divat valamelyest talán újraéleszti ezt a trendet, de ez mégis másnak tűnik. Talán annyira, mint amennyire a jóga vagy a pilates is másféle, mint a Jane Fonda-féle aerobic. Az alábbi képekből talán érezhető, mire gondolok...