Sportfoglalkozás

Kialakultak a 2016-os futball Európa-bajnokság selejtezőcsoportjai. A magyarok ellenfelei: Görögország, Románia, Feröer-szigetek, Észak-Írország, Finnország. Láttam már véleményt, hogy mázlink volt, olvastam olyat, hogy kemény a csoportunk. De még mielőtt erről véleményt mondunk, először gondoljuk át a selejtező menetét.

Mivel Franciarország rendezőként automatikus résztvevő, a 24 csapatos EB további 23 helyéért zajlik a versenyfutás. A 24 csapat nagyon-nagyon sok: volt idő, amikor az EB-döntő négycsapatos volt, később bővült ez 8 majd 16 csapatra. Már az utóbbinál is rezgett a léc, de a 24 csapat végképp soknak tűnik.

Az UEFA ugyanis 54 tagszervezetet tart nyilván, ebből a franciák nem selejteznek, tehát 53 csapatból 23 kiharcolhatja a továbbjutást. A képet tovább árnyalja, hogy az utolsó kalapban olyan roppant gyenge csapatok vannak, amelyeknek semmilyen körülmények közt nincs esélye kijutni, egy döntetlen elcsípése is nagy fegyvertény a részükről: ide sorolható Gibraltár, Andorra, Liechtenstein, San Marino, stb. Tehát a valóságban az épkézláb csapatok fele ott lesz az EB-n! 50 százalékos esély a kijutásra, sose volt még hasonló se a magyar válogatott előtt...

Ebből egyrészt az következik, hogy lesznek teljes érdektelenségbe fulladó meccsek majd az EB-n, nehéz elképzelni, amint egy Montenegró-Észtország vagy Bulgária-Izland meccs lázba hozza a közönséget. A valódi torna a legjobb 8 között kezdődik majd, de ez a probléma már a felduzzasztott VB-kapcsán is felmerült.

Másrészt pedig azt is jelenti ez, hogy a selejtezős válogatottaknak, így a magyaroknak enyhén szólva sem kell óriási teljesítményt nyújtani a kijutáshoz. Ha tegyük fel a mi csoportunkban a görögök és a románok lesznek az első két helyen, a harmadik, továbbjutó helyért a finneket, az északíreket és a feröerieket kell felülmúlni. Ez azért nem látszik akkora kihívásnak, mint amikor egy pótselejtezős helyért is a portugál és a svéd válogatottat kellett volna megelőznie a magyaroknak (2010 VB-selejtezők).

És ezért lehet aztán ezt a sorsolást értelmezni így is, meg úgy is. Ha azt nézzük, nincs kiugróan erős, számunkra gyakorlatilag verhetetlen csapat, mint legutóbb a hollandok voltak, de az úgymond gyengébb csapatok is aránylag masszívak, pontot rabolhatnak a magyaroktól. A bökkenő az, hogy minden csoport ilyen! Ilyen szempontból nem volt igazán álomcsoport és halálcsoport se, a sorsunk mindegyikben a saját kezünkben lenne. Aki legalább abba a kijutó 50 százalékba be akar kerülni, az nem ijedhet meg egy macedón, örmény, bolgár, litván, ciprusi válogatottól- és persze a finntől meg az északírtől se. És ezért mosolygok a különféle elemzéseken, hogy miért nem szerencsés nekünk a menetrend, meg hasonlók- ugyan már!

Meg kell mondjam, az új szövetségi kapitány, Pintér Attila nyilatkozatával pont ezért tudok könnyen azonosulni: tényleg mindegy, hogy alakult a sorsolás, azt kell legyőzni, akit ellenfélként kaptunk, és kész. A mostani selejtezősorozat nagy esély arra, hogy a csapat kijusson egy tornára, még ha csak a mezőny felduzzasztása miatt van is erre ilyen jó sansz. Na és? A szabályokat nem mi írjuk, de ha ez a rendszer, ennek a lehetőségeihez kell alkalmazkodni. Aki akar, az most bizonyíthat, akár játékos, akár edző. Abban biztos vagyok, ha a csapat odateszi magát és még eredményes is lesz, a szurkolókon semmi nem fog múlni.

Elég sokat vitáztak és vitáznak arról, vajon tényleg az-e a legfontosabb kis hazánkban, hogy legyenek új, korszerű stadionok. Szurkoló vagyok, elvileg roppant boldogul kéne fogadnom minden ilyen fejlesztés, de... Elvetődök egy meccsre, látom az ott jelenlevő 2-3000 embert (van, ahol ennyi sincs), és felteszem magamnak a kérdést: nem előbb rendes, színvonalas bajnokságnak kéne itthon lenni?

Mindegy, ezen a témán lehet vitatkozni, de most már, amikor az új stadionok építése a befejezéshez közelít, nagyjából felesleges nekem rugóznom ezen- a pénzt már elköltötték rá, állni is fognak, engem pedig nem kérdezett senki a döntés előtt. Az viszont érdekel, hogy fognak kinézni, és ezért aztán megörültem Petur András videoblog-sorozatának a debreceni, ferencvárosi és felcsúti stadionokról. Utóbbinál a "templom lelátókkal" meghatározás legalábbis elég ütős...

Debrecen

Ferencváros

Felcsút

Komolyan őszintén örültem Miklós Edit remek eredményének, a hetedik hely a lesiklásban fantasztikus siker! A verseny amúgyis nagyon izgalmasan alakult, mert az első helyen holtverseny alakult ki, a szlovén Tina Maze és a svájci Dominique Gisin pontosan azonos idővel végzett. A magyar színekben versenyző Miklós Edit kevéssel lemaradva ért be, olyan helyezéssel, amilyenhez hasonlót magyar síelő még soha nem ért el.

Hogy tudjuk hová tenni ezt, elég azt említeni, hogy például a másik magyar, Berecz Anna, óriási hátránnyal, biztonsági síeléssel a célba értek közül az utolsó lett, tegnap pedig a sífutóink közül például Szabó Milánnak összeakadtak a sílécei, és a 73. lett, míg a viharos körülmények közt kijutott Simon Ágnes 66.

Szóval le a kalappal Miklós Edit előtt! Ki tudja, mire viheti még a nagyon lelkes, nagyon komolyan készülő csíkszeredai lány, de reméljük, hallunk még róla pozitív híreket.

És itt a hírek pozitívságán van a hangsúly. Olvastam, hogy a rövidpályás gyorskorcsolyázók ügye nem ült el. Ugyebár volt némi balhé abból, hogy az utolsó pillanatban az egyszer már visszavonult, a kvótát kiharcoló csapatban nem tag Darázs Rózsa lett a váltó egyik tagja- édesapja döntésének köszönhetően. Erre talán még léteznek is sportszakmai indokok. De aztán olvasom a sztori folytatását: Darázs Rózsa NOB-ösztöndíjas, és állítólag ezzel viszont probléma lesz, mert jó ideig nem felelt meg a pályázati feltételeknek. Erre nem legyint az ember, ha belegondol, mennyi pénzről van itt szó: több milliót tesz ki a NOB-ösztöndíj, és az olimpiai váltóbeli tagságért is magyar viszonyok között szép összeg jár.

Bevallom, nehéz bizakodónak lenni, amikor az egyetlen igazi örömteli híren túl ilyesmikről hallok magyar vonatkozásban. A bajom az, hogy ez jelentős részben sportvezetői hiba. Úgy sejtem, számukra is gyakran egzisztenciális kérdés a sportolóik karrierjének egyengetése, és tudomásom szerint most is több kísérő van az olimpián, mint versenyző. A port mégis a becsületesen készülő, a képességeikhez mérten a legtöbbet nyújtó ember sportolókon lehet leverni, hiszen ők vannak a reflektorfényben. Kár!

Szóval továbbra is szurkolok a jó magyar szereplésnek, szorítok Miklós Editéknek, és remélem, több magyar balhé már nem lesz. Az eddigi is túl sok volt...

A magyar síelők formaruhája némi feltűnést keltett, a kalocsai mintás díszítésből ugyanis szokatlan helyre is került.

Mit is lehetne mondani? Valamivel végre a mieink is kiharcolhatnak egy kis nemzetközi érdeklődést. A kalocsai minta külföldi számára bizonyára szokatlan díszítőelem, végülis nem tragédia, hogy a tervező ehhez nyúlt. Ne feledjük, ami a mi számunkra elcsépeltnek tűnhet, másoknak lehet érdekes is.

Csak az a baj az ilyen díszítésekkel, hogy ésszel kell használni őket. A túlcsicsázott ruha inkább mulatságos, mint vagány. A magyarok ruháján az arányokkal van a kisebb probléma, tényleg nem erről szól a dizájn. De... A fenékre került nagy méretű minta, nem is tud hogy fogalmazzak, valahogy szerencsétlen. Én már azon is szoktam csodálkozni, amikor futballcsapatok a nadrág hátsó részét is értékesítik reklámhelyként, és úgy vélem, a sajátos testtartásban versenyző sífutóknál végképp fura látvány ez a virágos minta. Nekem elég nagy a szakítószilárdságom, ráadásul nem keresek és nem is bukok a ruhával, tőlem lehet bármilyen. 

De valahogy úgy érzem, mégiscsak jobb lenne, ha egy olimpia nem a túlságosan merész divatagymenések bemutatójává válna. Messze van már az egyszínű, mondhatni unalmas sportruhák világa, a teniszt is csak viccből lehet "fehér sportnak" titulálni, Egy-két jópofa ötlet, egy ügyes színkombináció simán belefér, akár még az is lehet, hogy a jól kinéző sportruhákat a szurkolók is szívesen veszik, hordják.

A szélsőségekkel viszont az a bajom, hogy nehéz azonosulni velük. A magyarok a téli olimpián nem győzelmi esélyekkel szállnak versenybe, mégis lehet nekik szurkolni, ha szimpatikusak ők maguk, és úgy érezzük, büszkék lehetünk rájuk, mert a képességeikhez képest keményen odateszik magukat. A megosztó megjelenés pedig, bármennyire nem a sportolók választása, rájuk vet rossz fényt. Az örök optimista énem azt mondatja, hátha mindenkinek bejön a cucc, és imádni fogják a fura helyen levő mintát a nézők. A pesszimista énem- no, nekem olyan most nincs is, még csak a megnyitón vagyunk túl, ráérek még morogni!

Inkább hajrá magyarok!

Olvastam az origón a hosszú elemzést arról, miért nem került be Kassai Viktor, a legelismertebb magyar futballbíró a világbajnokságra készülő keretbe.

Őszintén szólva bevallhatom, nem igazán hozott lázba az efféle ügy sose. A bírókérdésről azokban az országokban lehet sokat beszélni, ahol a foci színvonala miatt esélytelen a részvétel a világeseményeken. Vajon kit érdekelne Kassai jelenléte Brazíliában, ha Dzsudzsákék a kinti csoportmeccsekre készülnének?

A kérdés természetesen költői. Hülye helyzet, de nálunk komoly futballmeccsen, vb-döntőn, EB-elődöntőn, rangos BL-meccsen csak akkor léphetett pályára magyar az utóbbi két évtizedben, ha a sípot fújta. Máshol az aranylabdások, az ararnyérmes focisták a sztárok, mifelénk meg Puhl Sándor.

Hozzá kell tennem azt, hogy bármit is gondol valaki Puhl Sándorról a mostani médiaszereplései alapján, annak idején nagyon jó bíró volt. Tudom, ez is csak olyan, hogy rajtunk kívül a kutya nem emlékszik rá, ki is vezette a világbajnoki döntőt 1994-ben, de mi azért számon tarthatjuk Puhl érdemeit.

Kassainál fel lehet emlegetni az EB-n elkövetett hibákat, ám megjegyezném, az ilyen hibák jelentős részét simán kiküszöbölhetnék, ha legalább a kérdéses góloknál bevezetnék a videobíráskodást. Kassain és az asszisztensén, Vad Istvánon verték el a port, de nem ők hozzák meg a döntést a felhasználható technikai eszközökről. Amíg ennyire kizárólagos az azonnali emberi döntés szerepe, addig a bírók akármikor belefuthanak ilyen hibákba, és hiába maradnak ki aztán a nagy tornák keretéből, ez az alapproblémán nem változtat. A kihagyástól való félelem senkiből nem csinál számítógépagyú, robotreflexű, kameraszemű bíróterminátort.

És akkor itt tovább is kellene lépnünk, a focinkról kéne beszélni, az Európa-szerte ismert sztárjátékosainkról, a válogatottunk esélyeiről a legjobb 16 közé jutásra, a klubcsapatok előtt álló kihívásokról a nemzetközi kupasorozatok tavaszi folytatásában. De nekünk marad Kassai, aki itthon marad. Persze lássuk be, nálunk nagyobb szakértő nem is lehet, ha azt kell kielemezni, miért nem vehet részt valaki a magyar futballéletből a csúcstornákon vagy a Bajnokok Ligájának végső szakaszában. A Kassai-témát is jól ki lehet vesézni, csak éppen ez sokkal inkább az ő személyes bírói karrierje, mint egyfajta közös örömöt okozó csapatsiker.

Valószínűleg a spanyolokat a világ- és Európa-bajnok csapatukkal, a Real Madriddal és a Barcelonával kevésbé izgatja, mire mennek Brazíliában meg az európai kupákban a bírók. Sőt, akkor örülnének a legjobban, ha a sípmestereiknek esélye sem lenne a döntőt vezetni, mert a csapataik érdekeltek lesznek. Azt hiszem, szívesen cserélnénk velük- akár azon az áron is, hogy többé magyar bíró a csúcstornák közelébe se jusson.