Az első értékelhető kocogásom után éreztem, el fog jönni a pillanat, amikor versenyen is részt fogok venni- de nem siettem el semmit, csak róttam rendszeresen a kilométereket, és vártam a jó alkalomra. 

Nagyon kézenfekvő volt, hogy az Óbudai Futófesztiválra nevezzek, hiszen ezt gyakorlatilag itt a szomszédban rendezik, olyan útvonalon, ahol egyébként is rendszeresen futok. Egyébként is szimpatizálok azzal, hogy a kerületben a szabadidős sportrendvezények szervezésére gondot fordítanak. A Futófesztivált is ügyesen megszervezték, volt 2, 7 és 21 kilométeres táv, a rövidebbeknél ingyenes nevezéssel, jól kijelölt pálya, frissítés, folyamatos műsorközlés, közös melegítés. Nem egyszerre indították a nevezőket az összes távon, hanem elcsúsztatva- biztos máshol is így van, nekem tetszett ez a rendszer. Bús Balázs polgármester mellett a háromszoros olimpiai bajnok Benedek Tibor és az olimpikon ritmikus gimnasztikázó Sinkó Andrea is jelen volt a rajtnál, igazán megadták a módját.

Pár százan összeverődtünk a 7 kilométeres versenyben, aztán amikor elindult a mezőny, újoncként igyekeztem alkalmazkodni, óvatosan helyezkedni. Ugyan egyedül indultam, mégsem éreztem magam magányosnak, hiszen a többi futó túlnyomó többsége is hozzám hasonló lelkes amatőrnek tűnt.

Az első méterek zsúfoltsága után szép lassan kezdett széthúzódni a mezőny. Bevallom. élveztem, hogy sokakat magam mögött tudok hagyni, vitt magával a lelkesedés. Nagyszerű volt az idő, igazán parádés napot fogtunk ki áprilishoz képest. Az ismerős útvonalon egy ilyen verseny résztvevőjeként új élmény volt a futás, és időnként figyelmeztetnem kellett magam arra, hogy a saját, nekem ideális tempómhoz ragaszkodjak, mert csak úgy tudom végig bírni a távot.

Az első kör végén hirtelen elgyengültem lélekben. Tényleg nekem való a futás? Mit keresek én itt? Fáradok, jópáran messze lehagytak, talán egy kicsit lassíthatnék, sétálhatnék... De aztán emlékeztettem magam rá, ilyen érzés nem egyszer eluralkodik az emberen. Most őszintén, micsoda marhaság az, hogy napozás helyett az ember saját akaratából, sőt, saját örömére lekocog 7 kilométert? Hát hova jut így a világ?

Remélhetően pont ezzel haladunk jó irányba... Tehát tartottam a tempót, ekkorra már nagyjából kialakult az a kis kör, amiben a hozzám hasonló sebességgel futók voltak. A forduló után láttam, milyen sok embert előztem már meg, akiknek még sokkal hosszabb útja volt a célig távolságban is, időben is. Aztán egy idő után már nem azt figyeltem, hogy mennyit tettem meg eddig, hanem már érdemesebb volt arra koncentrálni, egyre kevesebb van hátra.

És eljött az utolsó emelkedő, páran hajráztak mellettem, ők egy kicsit máshogy tartalékoltak az erejükkel. De én is kellően büszke voltam, ahogy befutottam a célba, jött egy pohár frissítő, majd megnéztem, a telefonom milyen távolságot és időt rögzített. A GPS szerint 7,4 kilométert futottam 44 perc alatt, tehát egy árnyalattal gyorsabb voltam mint 10 km/óra. Nem voltam elégedetlen, sőt. Megkaptam az emlékérmet is a nyakamba, és nyilván jöhettek az ilyenkor szokásos fotók is. Annyira azért tiszteltem a versenyt magát, hogy futás közben nem szelfizéssel raboltam az időt, de úgy voltam vele, a célba érés után kijár nekem ennyi.

Közben érkeztek be a többiek is. Ekkor azért éreztem, korrekt tempót mentem, de számomra pont olyan komoly teljesítménynek tűnt a nálam lassabbak futása is. Fiatalabbak és idősebbek érkeztek be sorban, bizonyára sokan kevesebb rákészüléssel indultak mint én, és nagyon becsülendő, hogy vállalták a 7 kilométert, és teljesítették is. Én tavaly pont ugyanezen a fesztiválon csak kacérkodtam az indulás gondolatával, de inkább arra szavaztam, hogy edzek és majd akkor versenyzek, ha magabiztosan futok ekkora távokat. Eljött a pillanat, de talán még nagyobb lett volna a sikerélményem akkor, ha sokkal kisebb rutin birtokában bizonyítok magamnak. 

Akkor még nem éreztem ehhez magam elég felkészültnek, de változtam, és mondhatom, folyamatosan változok. Egy ideje már nem nagyon mondom azt semmire, hogy "elképzelhetetlen". Szóval nem jelentem ki, én nem juthatok el oda, hogy versenyről versenyre járjak tavasztól őszig- noha jelenleg ez nem szerepel a terveim közt. Ha szembejön egy jó lehetőség, akkor most már bátrabban indulok. Az első, a legnagyobb lépést már megtettem, sikerült olyan idővel célba érni, ami megfelelt az elvárásaimnak, élveztem a versenyhangulatot- és eleve, olyan emberekkel voltam körülvéve, akiktől sokban különbözök, de egy bizonyos dolog mégiscsak szoros köteléket jelent velük.

Nagyszerű nap volt, örülök, hogy ott lehettem, és köszönöm a szervezőknek, akik profin bonyolították le ezt a futóünnepet. Kis lépés volt ez az emberiségnek, de nagy nekem- vagyis nem az számít, mekkora, hanem hogy mennyi. Sok! Több, mint hét kilométernyi, méghozzá viszonylag gyors tempóban. Hát, eddig is eljutottam... Azt is tudom, ennyi kis kocogásért nem érdemlek szobrot, ettől függetlenül aki hasonló cipőben jár, nyilván megérti, miért vagyok lelkes. Vajon milyen célt kitűzzek ki magamnak ezek után? Ezen még ráérek gondolkodni, de az biztos, hogy a sportos életmódon élve mindig találok valami új, izgalmas kihívást.