Noha azt hihetnénk, hogy a legmegkapóbb sportszorik forgatókönyvei Hollywoodban születnek, Takács Károlyét az élet írta.

A magyar sportlövészet halhatatlan alakja, a kétszeres olimpiai bajnok Takács életútja a példa arra, hogy egy nagyszerű sportember (vagy el is hagyhatjuk a jelzőt, egy kivételes ember) a legnagyobb mélypontról is képes felállni.

1910-ben született Budapesten, majd hivatásos katona lett. Ekkor kezdett el sportlövészettel foglalkozni. Meg kell jegyezni, a két háború között bizonyos sportágakban (a lövészet mellett például a vívásban is) jeleskedtek a katonák. A seregben fegyelmet tanult, jól képzett sportolók nemzetközi szinten is eredményesek tudtak lenni. Ám a harmincas évek első felében még úgy vélték, altiszteket nem szerencsés nemzetközi versenyen indítani, így Takács, aki csak őrmesteri rangban szolgált, nem vehetett részt az 1936-os berlini olimpián, kimagasló eredményei ellenére.

A háború utáni időszakban a honvédség és a sportélet összefonódása szintén megér majd egy bejegyzést: elég csak a Budapesti Honvéd számtalan nagyszerű sportolójára gondolni, ám az ő aktív kapcsolatuk a sereggel már egészen másféle jellegű volt.

Visszatérve Takácsra, ő még azokban az időkben sportolt katonaként, amikor valódi szolgálatot is kellett teljesíteni közben. 1938-ban súlyos balesetet szenvedett: jobb kézfejét egy gránát felrobbanásának következtében vesztette el. Takács azonban nem adta fel, megtanult bal kézzel írni(!) és lőni(!!!) is. A többség számára a legegyszerűbb dolgok újra megtanulása is kínkeservesen menne egy ilyen baleset után, ő viszont nem az alapszintre törekedett. 1939-ben már világbajnok sportlövész csapat tagja volt!

A második világháborúban aktív katonaként frontszolgálatot teljesített (ehhez a kormányzó személyes engedélye volt szükséges!), majd 1945 után ismét versenyezni kezdett. 1948-ban és 1952-ben ötalakos gyorstüzelő pisztoly versenyszámban olimpiai bajnoki címet nyert. Korán elkezdett edzősködni, legjobb tanítványai között ott volt Kun Szilárd és Hammerl László, mind a ketten olimpiai érmesek lettek.

Sokat elárul a kiváló sportember felfogásáról az 1948-as olimpiai győzelem után tett nyilatkozata: "Azt hiszem, elsősorban a szorgalomnak köszönhetem a sikert. Úgy gondolom, nem vagyok különösen tehetséges. A komolyság és szorgalom szerintem fontosabb a tehetségnél. Talán vannak adottságaim, hogy éppen céllövő lettem, és éppen ebben a sportágban szerepelek. Itt biztosnak kell lennie a versenyzőnek, de az akaraterő mindennél lényegesebb. Akarni kell tudni, de még az akarást is akarni kell!"

Takács talán éppen azért hitt magában, mert ismerte saját szorgalmát és akaraterejét. Annyira tisztában volt képességeivel, hogy 1948-ban győzelmi nyilatkozatát a verseny előtti este megírta! Semmi sem tudta kizökkenteni nyugalmából: a versenybírók fél órán át vitatkoztak egy óvás miatt, míg ő rendületlenül készült a lövésre. Végül leadhatta sorozatát, és világcsúccsal nyert.

Meglehet, egy ilyen történet filmre kívánkozik. Ám a valóság mégis százszor izgalmasabb, mert csak a hús-vér emberek küzdelme és diadala inspirálhat minket igazán, nem a mozivászon hőseié. Takács pedig még a magyar sportélet számos nagyszerű alakjából is a legkiválóbbak közé küzdötte magát szorgalmának, kitartásának, vasakarátnak köszönhetően.